Szigliget – újratöltve


Kelecsényi László írása

Szigliget egyre fogyó lélekszámú, majdnem 900 éves település a Balaton északi partjának közelében, a Tapolcai-medencében. Szigliget a magyar író- és művésztársadalom utolsó menedéke. Pihenő-, nyaraló- és munkahelye sok-sok alkotónak. A falu közepén álló egykori Esterházy-kastély 1953 óta áll a múzsák szolgálatában.

Bölöni Györgynek köszönhető,

hogy a zord ötvenes években irodalmi alkotóház lett a kastélyból, ahol éppen termelőszövetkezeti könyvelők bennlakásos tanfolyamait tartották. A számkukacok el lettek tanácsolva onnét, némi tatarozás után jöhettek az írók. Kolozsvári Grandpierre Emil, aki az első beutalt vendégek között volt, kesernyés humorral számolt be a katonás rendről, ami akkortájt e falak között uralkodott (távozáskor például le kellett adni az ott született művek kéziratának másolatát). Ma ilyesmiről szó sincs, ellenkezőleg, akár egy sort sem írva lehet időzni a patinás szobákban. Persze ha a magunkfajta betűvető kibírja, hogy ne nyissa ki a magával cipelt notebook-ját.

Szigliget – menedék.

El lehet bújni kéziratot követelő sürgető telefonok, befizetetlen postai csekkek, szülői kötelezettségek – és még a kedves írótársak elől is. Akár ki se kell mozdulni a szobából: akadt író, akit csak érkezéskor és távozáskor láttak a kollégái. Az éttermi ültetést – hogy ki kivel költi el ebédjét-vacsoráját – a legnagyobb tapintattal oldják meg a felszolgáló lányok-asszonyok. A mai napig rejtély, honnét tudják napra pontosan, hogy kiket kell minél távolabb ültetni egymástól. Ám az író is társas lény, s a közszájon forgó legendák tréfákból és játékokból születtek. A legcsattanósabb, már-már gonosz csíny Karinthy Cini nevéhez fűződik: a lustálkodó író megelégelte a termékeny Fehér Klára fehér asztal melletti dicsekvését; ebédidőben beosont az írónő szobájába, és egy oldalnyi trágár tartalmú szöveget gépelt a készülő ifjúsági regénybe; a kiadóban nem akartak hinni a szerkesztők a szemüknek. Az író, ha éppen nem dolgozik, hát játszik. Szigliget különösen gazdag példatárat szolgáltat a különféle intellektuális játékokból.

szigliget

A szerző fotóját Stekovics Gáspár készítette.

A scrabble-őrület

Több mint egy évtizede, hogy végigsöpört a Házon a lassan alábbhagyó scrabble-őrület. Még bajnokság is szerveződött a játékból, egy alkalommal pedig Petőcz András szonettet fabrikált a végállásnál a táblán olvasható szavakból. A sakk itt háttérbe szorul, azok a játékok kerülnek előtérbe, amelyek több embert mozgatnak meg, amiben lehet nevetni mások ügyetlenségén, mint például a „most mutasd meg” nevezetű pantomimes készséget igénylő bohóságban. Kezdő játékosként vért izzasztottak velem a Teaház az augusztusi holdhoz című színdarab címével – pedig ismertem, tudtam róla, mégsem sikerült megfejteni. Nem kevésbé kínos rejtvény volt valaki más számára Békés Pál darabjának címe: A női parti őrség szeme láttára. Képzeljék el, amint egy József Attila díjas író ezt mutogatja egy Munkácsy díjas festőnek. A leggonoszabb feladat minden bizonnyal Peter Weiss Marat-drámájának eredetileg tizenhat (!) szóból álló címének megfejtése.
Aztán van még a „bakosozás”. Az idegen szavak szótárának összeállítója, Bakos Ferenc nem gondolhatta, hogy egykor játék lesz róla elnevezve. Valaki kiválaszt a kötetből egy minél ismeretlenebb szót (pl. bukranion, daturin, gliptika, mézer, rudimenta) – amire a többieknek megfejtést kell írni; mindegyiket felolvassák és a legszellemesebb válaszokat pontozzák. Persze azt is, ha valaki netán tudja ezeknek a tudásra fölösleges szavaknak az igazi jelentését.

A játékok királya azonban – nem véletlenül – a szentistván.

(A nevét az első rejtvénypár egyikéről kapta.) Ennek a hobbinak külön csapata van. A hagyomány szerint január végén, február elején megszállják a Házat a játékosok. Szántó Piroska, Nemes Nagy Ágnes voltak ennek a műfajnak a bajnokai, és nem kevésbé jeles utódok vették át tőlük a stafétabotot. Korelnökük Lukácsy András. A játék messziről nézve, távolból hallgatva némileg hasonlít a barkochbára, ám közelebbről köszönő viszonyban sincsen vele. Két játékos két különböző személy alakját ölti magára és eljátssza a szerepüket. Az őket támadó játékosok – nem kérdeznek, az tilos – állításokat szegeznek szembe velük, amelyekre a szerepjátszóknak válaszolniuk kell, s így egyre többet árulnak el magukról. Ám ha kitalálják is, kik ők, akkor jön a játék második, néha nehezebbik fele. Mi köze egymáshoz a két személynek? Például nem elég kitalálni a keveset komponáló osztrák zeneszerző, Anton Webern és a szintén keveset író magyar Örley István nevét, rá kell jönni, mi kapcsolja össze őket? (Nem kell elküldeni a tippeket, elárulom, hogy mindketten dohányzási szenvedélyük áldozatai lettek a második világháború utolsó napjaiban.)

szigliget

Az eltűnt szobor rejtélye – vajon kinek a kertjét díszíti?

Mikor eljön a tavasz,

langyosodnak az esték, s még a szúnyogok sem támadnak, benépesül az Alkotóház terasza. Májusban valóságos koncertek vannak, minden madár énekel, a visszatért gólyák keringenek az arborétum fölött, táplálék után körözve, és hangos esti nászukat költik a kerti kis tavacskában tanyázó békák. Az író éjjel éber állatfajta. A kölykei is azok. Versenyt űznek abból, ki fekszik le legkésőbb. Ettől néhány civil a haját tépi.

A terasz afféle multikulturális agóra.

Alkonyat után fellelhető itt mindenféle műfaj képviselője. Nincs alvás – hogy az egyik gyakori vendég, Garaczi Laci kötetcímével éljek. A környék borait szopogatva zajlik az élet. Csak két dologról nem esik szó: politikáról és szakmáról. S ez nagyon jól van így. Darvas Ferenc előveszi fura kis hangszerét, a melodikát (melyet ugyan fújni kell, mégis egy tangóharmonikára hajaz), és elkezdődik az éjjeli zene. Felhangzanak a huszadik század film- és táncdalai. Feri néha szerényen hozzáteszi: apukám írta a szövegét – aki nem más, mint Darvas Szilárd, a fiatalon meghalt humorista. Olykor táncra perdül egy-egy beutalt: ki hinné, hogy a halk szavú költő, Várady Szabolcs milyen remekül jár rock and rollt, s hogy a filozófus Kardos András mennyire ismeri az utolsó évtizedek slágerszövegeit.

Sajnos, fogy a terasz.

Minden gonosz esztendő elvisz valakit a csapatból. Nem ül már ki esténként a társaságba Fodor Géza, kezében elmaradhatatlan alkoholmentes sörének palackjával, nem szalad ki Békés Pali aznapi sokadik cigijével. Elment közülünk Zsámboki Mari, a legendás szerkesztő, és botrányosan korán Czigány Zoli. Vannak, akik annyira kedvelték ezt a helyet, és a Háznak otthont adó falut, hogy haló porukban is ide kívánkoztak. A mostanában világhírnévre vergődött Rubin Szilárd hamvait az Alkotóház végében csordogáló Tapolca-patakba szórták. Petrovics Emil urnáját pedig itteni nyaralója kertjében helyezték végső nyugalomra.

És aztán jön a szilveszter.

Műsor készül, melyben gyerekek és felnőttek egymással versengve lépnek föl. Néha jobb a produkciók sora, mint a televíziók újévváró blődlijei. Éjfél után vonatozva, egymás vállára téve a kezüket, végigvonul a Házon a szilveszterezők apraja-nagyja, hagyomány szerint ilyenkor valaki A rózsaszín párduc főcímzenéjét fújja. Január elsején délben pedig, havon-jégen, vagy szikrázó téli napsütésben a másnapos csapat megmássza a Várat.
*
Áll a Ház, túl a hatvanon, nyitva a kapuja szinte mindenki előtt. Hiób hírek röpködtek, vészforgatókönyvek keringtek megszűnésről, „elkommunizálásról”. De csak az igazgatók röpködtek: az utóbbi időben elég nagy jövés-menés volt ezen a poszton.

Mi azonban maradtunk, maradunk, és maradni fogunk. Amit ott írtunk, gondoltunk, terveztünk, ami ott lett az életünk kitörölhetetlen része – senki nem veheti el tőlünk. Az álmainkat sem. Nem hagyjuk. Álmodunk tovább. Hiszen mi más a művészet, mint egy nagy-nagy álom. Közös álom.

(Korábban a 168 Óra hetilapban megjelent cikk nyomán.)