Fényes, acélkék, műanyag köpönyeget hordtak a rendőrök. A Rókus kórház folyosóablakából bámultam éjszaka, ahogy a Rákóczi út túloldalán áll a járőr és kirakatot néz. Az 1964/65-ös tanév volt, tél. Aztán szabadultam a kórházból és egy késő este én is megálltam egy kirakat előtt. Lefékezett mögöttem az URH, így hívták a rendőrautót, kikiabált a rendőr: „Takarodjon onnan a kurva anyjába!” Biztosan azt gondolta, hogy „tiszta szívvel betörök”, ha ott maradok. Rend volt az országban.
Abban az időben írtam ezt a verset, 65 kora tavaszán. Pesten, a Klauzál téren laktam, nem is járt ahol villamos. Ilia Mihály jelentette meg a Tiszatáj 1966. decemberi számában. Ez volt az első magyarországi folyóiratközlésem:
Ki felel?
partot nem ért hajókért
ki felel
beszennyezett vizekért
eltévedtekért
eltévesztettekért
megmentetlen menthetőkért
nem szüretelt gyümölcsfákért
gátaszakadt folyamokért
pattanttőgyű tehenekért
bevérezett madárdalért
törvénykönyveket faggatok hajnalodik
az ablak alatt sárga dobozokban elcsikorognak az álmok
* * *
Sok rendőr volt a kultúrában. A civilbe átöltözött ávósokat ott csoportosították. Rádió, televízió, itt többen voltak, mert nagyobb pénzeket lehetett keresni. Meg a különféle hetilapok, napilapok, könyvkiadók. Régebben már írtam erről: a Tiszatáj felelős szerkesztője 1965–69 között Andrássy – valójában: Andrási – Lajos (1928–2007) exávós volt, aki azzal dicsekedett, hogy biztosítótisztként szolgált Rajk László kivégzésén.
A versrovatot 1966-ben már Ilia Mihály szerkesztette. Gépelt, szép leveleket írt, biztatott, hogy ne csak olvassak, írjak. Éljek is! Meglehet, e harmadikat a kelleténél jobban megfogadtam. Arról azonban csak valamikor tavaly leveleztünk, hogy Andrássy a versrovatvezetésért járó honoráriumot Lődi Ferencnek (1926–1997), Szeged koszorús költőjének utalta ki, mert együtt itták el.
Erről a versről is leveleztünk tavaly, elküldtem Miskának mailben. Ezt írta: „Tíz évvel később ez már elrettentő példa lett volna a folyóirat értékelésekor a nagyházban. Itt úgy látszik mégelment, nem figyeltek föl rá. Pedig van három sor, amit kipécézhettek volna.”
Melyik három?
Az első, a harmadik és a negyedik. Ha cenzor lettem volna, ezt mindjárt kiszúrom.
Nagyház = egypártközpont, a mai képviselőház a Margit hídnál, ahol a lapértékeléseket tartották. Az épület ma a képviselői irodaház a Margit híd pesti lábánál. A lapértékelés pedig az a rendszeresen megrendezett rituálé volt, amelyen a kultúrpolitika irányítói a főszerkesztők fejére olvasták, hogy folyóiratuk friss számaiban mit rontottak el, milyen „közléspolitikai hibát” csináltak. Miben tértek el az irányvonaltól! Veress Miklós, a Mozgó Világ – egyik – kinyírt főszerkesztője egyszer azt felelte erre, hogy tartaná ő az irányvonalat, de az olyan cikcakkban halad, hogy képtelenség követni. Igen. Ez már a bomlás, a proletárdiktatúra kifáradásának ideje volt. A kultúrpolitika irányítói még fáradhatatlanul rendőrködtek, ellenben reggelente már maguk is gyakran riadtak föl arra, hogy maguk sem tudták, aznap merre kanyargand majd az irány vonala. Annál nagyobb kokikat osztogattak…
Ilyen viszonyok közt teltek az évek. Sokat köszönhetek annak, hogy éveim folyamatosan összefonódtak Ilia Mihály éveivel. Őt különösen sok méltánytalanság érte. És ami nagyon fontos: különleges teljesítménye feldolgozatlan. Nyolcvanadik születésnapja ne csak az idő múlását jelezze, hanem hívja föl erre a figyelmet.
Az 1966. decemberi Tiszatájban megjelent verset beletettem 1980-ban kiadott, Alapítólevél című első kötetembe is. Úgy gondolom, most is érvényes – bár a kérdései, a „kiszúrható sorok” ma alighanem egészen mást jelentenek. A címben föltett kérdésre sem úgy válaszolnék, ahogyan gimnazista kamaszként tettem.
Ki felel?
Talán én… Hiába olvastam, írtam, éltem – semmit nem sikerült „megelőzni” se kicsiben, se nagyban.
