Az együttélési konfliktusokat nem kezeljük jól sem férfi–nő viszonyban, sem a különböző társadalmi rétegek vonatkozásában, ezért volt számomra fontos, hogy beszéljek a történeten keresztül a roma–nem roma konfliktusról, amely a társadalom egyik legégetőbb problémája.
Hidas Judit Seb című regényének szereplői köztünk élő, napi hajszában felőrlődött, svájcifrank-hitelek présébe szorított mai magyarok. A főhős, Emma, egy panelházában nőtt fel. Alex, a férje, jómódú vendéglátós. Emma azt reméli, hogy párja oldalán végre kitörhet abból a világból, amelybe beleszületett. De a szintén alacsony sorból származó Alex éppúgy idegen az új közegében, mint a felesége. És vélhetően ez a sors vár közös gyermekükre is. A regény kapcsán a szerzővel beszélgettünk.
− Kamaszkorában általában mindenki ír. Te is akkor kezdted?
− Tinédzserkoromban már vágyott dolog volt, de végül is a húszas éveimben kezdtem írni, akkor jelentek meg az első novelláim a Holmiban és az Élet és Irodalomban. Mindig prózaíró szerettem volna lenni, csak amikor a bölcsészkarra jártam, még nem nagyon voltak prózaíró műhelyek, nekem meg nem volt elég bátorságom az egészhez. Abban az időben még elterjedt volt az a nézet, hogy írónak születni kell, nincs mit megtanulni rajta, én viszont nem így éreztem. Szerencsére mára sokat változott a helyzet. Az ELTE után a Színművészeti Egyetem forgatókönyvíró, illetve dramaturg szakára már azért mentem, hogy írást tanuljak. Utána könyvkiadónál dolgoztam, családot alapítottam, kimaradt néhány év, így az első kötetem végül is harmincöt éves koromban jelent meg. Azt szokták mondani, hogy prózaírónak az való, aki sokat tud a fenekén ülni. Rám ez abszolút igaz, simán ülök hét-nyolc órát a számítógép előtt.
− A Seb témáját személyes tapasztalat ihlette?
− Volt egy történet, ami nagyon erősen megérintett a 2008-as hitelválság idején. Szerintem a hitelválság volt a magyar társadalom utóbbi évtizedeinek legnagyobb traumája, amely szinte minden család életére kihatott, de nem nagyon született róla alkotás.
Sokat beszélünk arról, hogy a rendszerváltás után nagyon szétnyílt az olló, nagyok a társadalmi különbségek, és sokan lecsúsztak azok közül, akik a Kádár-rendszerben középszinten éltek, de az a fajta zuhanás, amely ebben az időszakban történt, példátlan volt az elmúlt huszonöt évben.
A felső és alsó rétegben is csúsztak le családok; ez máig feldolgozatlan sokk maradt. Három család történetét, egy felső középosztálybeli házaspárét, a náluk dolgozó bébiszitterét, illetve egy roma kerti munkásét, az ő egymáshoz való viszonyukat, közegüket akartam megmutatni. Rajtuk keresztül egy egész társadalom működését szerettem volna megragadni a maga ellentmondásaival, kilátástalanságával.
− Hogyan kezdted el? Először vázlatot készítettél?
− A két mellékszál, a szegényebb családok története viszonylag gyorsan összeállt, azt vázlatszerűen leírtam. A főszál, a felső középosztálybeli házaspár élete nehezebb munka volt. Van egy krimiszerű vonal a történetben, és először arra gondoltam, hogy azt tovább kéne vinni. De aztán rájöttem, hogy ha nyomozás is lenne a regényben, az elvinné a hangsúlyt a szereplők belső konfliktusairól, szenvedéséről. Ráadásul a nyomozóakciók bemutatása a magyar regények és filmek többségében nem szokott túl jól sikerülni. Az amerikaiaknak megy ez, a mi kultúránknak viszont nem, valószínűleg azért, mert nagy a bizalmatlanság a társadalomban a hatalmi szervek működésével szemben. De alapvetően nem is ez érdekelt, hanem az, hogy ezek az emberek hogyan tudnak, illetve hogyan nem tudnak együtt élni, hogyan fordítják őket egymás ellen azok a mindennapi szenvedések, amelyeket hol rajtuk múló, hol rajtuk kívül álló okok miatt élnek át. Az is izgatott, hogy akkor,
amikor minden egymás taposásáról szól, hogyan lehet mégis valamennyire embernek maradni.
Ez volt a fontos Betti, a bébiszitter alakjában. Végül is ő az egyetlen olyan szereplő, aki nehéz helyzete ellenére olyan döntést hoz, ami nem a saját primér érdekeit szolgálja. Van morális tartása, vannak emberi érzései, bár kísértésbe esik, mégsem követ el mások ellen olyan dolgokat, amelyek végzetesen ártanának nekik.
− A regényben úgynevezett flashback-ek vannak, bevillan egy-egy kép a múltból. Visszapillantunk a szereplők korábbi eseményeire, érzéseire. Mivel megtudjuk, mi történt velük évekkel azelőtt, a jelen cselekedetei más jelentést kapnak. Eleve eldöntötted, hogy így szövöd a történetet, vagy menet közben alakult így, mert így íratta magát veled a könyv?
− Több mint három évig dolgoztam a Seben, ezalatt háromszor írtam át, és ez a forma a harmadiknál alakult ki. Az első kettővel nem voltam elégedett. Először megírtam az alapot, de elakadtam az Alex-Emma szállal, úgy éreztem, jobban át kell gondolnom, hogy ők kicsodák, micsodák. Amikor megvolt a második változat, megmutattam egy-két írónak, és a kritikák hatására még dolgoztam rajta. Nem ritka, hogy az írók megmutatják a készülő regényüket tapasztaltabb kollégáknak. Például épp nemrég olvastam egy Grecsó Krisztiánnal készült interjút, amelyben azt mondta: amikor azt hitte, hogy már kész van a Jelmezbállal, megmutatta Darvasi Lászlónak, aki elég kemény kritikát mondott a szövegről. Utána átdolgozta.
- ,,Hidas Judit remekül megrajzolt mellékalakokat mozgat: megismerjük Flórit és Janót, a két szerencsétlen alkalmi munkást, akik ki sem látnak a saját életükből. Képet kapunk a balfék Gyaluról és feleségéről, a regény tán egyetlen pozitív szereplőjéről, Bettiről, s miután a szerző bevezeti az olvasót az otthonukba, szívszorítóan reális leírást kapunk a mai Magyarország szegénysorban élő százezreinek életéről. A Seb ettől válik fontos művé, olyan korrajzzá, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni.” (Kácsor Zsolt, nol.hu)
− A párbeszédeket nem a megszokott módon, gondolatjelekkel elválasztva írtad meg, hanem mondatközi idézőjelekkel. Ezt a formát rögtön az elején találtad ki? Azért, mert úgy érezted, hogy így nagyobb a szöveg sodrása?
− Igen, pontosan azért. Úgy éreztem, erősebb lesz így a szöveg szövete, más lesz az atmoszférája, mintha gondolatjeleznék. Volt a Sebnek egy olyan változata, amelyben sokkal hosszabb mondatok is voltak, de aztán amikor sokszor elolvastam, úgy láttam, hogy mégsem jó úgy. Elég nagy munka volt szétszedni a mondatokat.
− Engem olvasás közben eleinte zavart, hogy a szöveg szokásos, lendületes értelmezését, a belső hangsúlyozást nem segíti központozás, mivel csak idézőjelek vannak, felkiáltó-, kérdőjelek nincsenek. De aztán megszoktam.
− Érdekes, a múltkor Nádas Péter valahol pont arról beszélt, hogy hadilábon áll a mondat végi írásjelekkel. Én egyszerűen azt éreztem, hogy nem kell kitenni a kérdő- vagy felkiáltójeleket a párbeszédekben, és próbáltam úgy megfogalmazni a mondatokat, hogy érezni lehessen, éppen milyen lelkiállapotban van a szereplő.
− Mennyi ideig pihenteted a megírt szövegeket? Mikor nézel rájuk újra úgy, hogy már némi távolságot tudsz tartani tőlük?
− Korábban novellákat írtam, és az volt a tapasztalatom, hogy körülbelül egy hónap kell ahhoz, hogy lássam a hibákat. A Sebbel is így kezdtem, de aztán kiderült, hogy egy regénnyel egészen más a helyzet, nem elég egy fejezetet önmagában szemlélni; meg kell lennie az egésznek ahhoz, hogy el tudjak távolodni tőle. Amikor a második változat elkészült, azt gondoltam, hogy átnéztem minden fejezetet, tehát rendben van. De nem volt. El kellett telnie másfél hónapnak, hogy újra elővegyem, és elolvassam egyben az egészet. Akkor kezdtek kiderülni azok a gyerekbetegségek, amelyekkel még dolgozni kellett.
− Ki volt az első kontrollod, akinek megmutattad?
− Két embernek szoktam megmutatni: Tóth Krisztinának és Márton Lászlónak. Most is ők voltak az elsők.
− A könyv végén sok embernek, köztük Závada Pálnak is megköszönöd a segítségét. Ő miben segített?
− Adott néhány hasznos tanácsot, amiért nagyon hálás vagyok. Civileket is felsoroltam a könyv végén, ők a kutatásban, az anyaggyűjtésben segítettek. Voltak olyan területek, amiket nem ismertem közelről. A Seb főszereplője, Alex étterem-tulajdonos, és például arról, hogy egy étterem hogyan működik, milyen összeütközések vannak akár az önkormányzattal, akár a vendéglátósok között, éttermet működtetőkkel beszéltem. A roma szál megírásában szociális munkás segített. Aztán ott van a regény végén egy betörés, amely úgy zajlik, hogy a tolvaj látja, ég bent a villany, mégis betör a ház raktárába. Megkérdeztem két biztonságtechnikai, őrző-védő cég vezetőjét, lehetséges-e ilyesmi a valóságban, mi a reális. Ők segítettek ennek a szálnak az alakításában.
− Letetted, teljesen elengedted a Sebet, vagy utógondozod valamilyen formában?
− Fontosnak érzem az olvasói visszajelzéseket, a kapcsolattartást, ezért ősztől szeretnék író−olvasó találkozókat tartani. Érdekel, hogy ami engem foglalkoztat, foglalkoztatja-e az olvasókat is, mit mondanak a számomra legfontosabb kérdésekről. Az együttélési konfliktusokat nem kezeljük jól sem férfi−nő viszonyban, sem a különböző társadalmi rétegek vonatkozásában, ezért volt számomra fontos, hogy beszéljek a történeten keresztül a roma−nem roma konfliktusról, amely a társadalom egyik legégetőbb és legkilátástalanabb problémája.
A romák a legnagyobb vesztesei a rendszerváltásnak, de a többségi társadalom tagjai is nagyon magukra vannak hagyva az együttélési problémákkal. És akkor persze, hogy a legkézenfekvőbb a gyűlölethez, az előítéletekhez fordulni. Egyébként is jellemző ránk, magyarokra, hogy mindig mást okolunk a bajainkért, nem szeretjük észrevenni saját felelősségünket a sorsunk alakulásáért. Mindig másra mutogatunk.
A történet során Alex és Emma kapcsolata látszólag elkerülhetetlenül halad a válás felé, de amikor megjelenik a „külső ellenség”, a cigány ember, akit egy gyerek azzal vádol meg, hogy molesztálta őt, rögtön megtalálják egymásban a szövetségest. Ebben a társadalomban eléggé jól ki vagyunk képezve erre a fajta hozzáállásra. Csak akkor tudunk összefogni, netán szolidárisak lenni, amikor valakit utálhatunk. A mai hatalom ezt jól ki is használja, és működteti a folyamatos ellenségkeresést.
Azt is látni kell, hogy ezek az emberek kiszolgáltatottak, akár szegények, akár középosztálybeliek. A közgondolkodásban az a kép él, hogy a gazdagok mindig jól járnak, harácsolnak, nem a saját erejükből érik el, amit akarnak, de valójában a legtöbben a felső középosztályban sem érezhetik magukat biztonságban. A Sebben a tényleges értelemben vett polgári rétegbe tartozó embereket is meg akartam mutatni, akik vállalkozók, a saját bőrüket, a saját vagyonukat kockáztatják azért, hogy előre haladjanak. Fontos volt, hogy lehessen látni: mennyire sérülékeny az a réteg is. Ők volnának, akik egy kicsit javítani tudnák a többi ember létfeltételein, de a ,,dögöljön meg a szomszéd tehene is” típusú hozzáállás őket is nagyon rossz helyzetbe hozza. Igyekeztem megmutatni – ahogy minden egyes szereplőnél – az ő gyengeségeiket, ugyanakkor az erényeiket is. Az embert szerettem volna ábrázolni, akinek vannak jó és rossz tulajdonságai.
Ha pedig a férfi–nő kapcsolatot nézzük, azt látjuk, hogy Emma, a főszereplő nő bizonyos szempontból áldozat, ugyanakkor fontos volt megmutatni, hogy neki is vannak olyan tettei, akár a gyerekével, akár a férjével szemben, amelyekkel árt önmagának és a környezetének is. A nő arról álmodozik, hogy kitör a bezártságból, de a problémáiért mindig a külvilágot okolja, és képtelen cselekedni. Próbáltam egy olyan házasságot bemutatni, ahol mind a két fél vastagon benne van a saját nyomorúságának kialakulásában, nem tudjuk egyiket sem teljesen elítélni, sem felmenteni.
- ,,Hidas társadalmi problémákra érzékeny és az emberi sorsokra mélyen figyelmes szerző, akinek kiváltképpen nagy érdeme, hogy nem tolakszik a szereplői elé, a saját írói személyiségével nem nyomja el az alakjait, hanem előzékenyen maga elé engedi őket. A háttérben marad ugyan, de felkapcsolja a reflektorokat, és ráirányítja a fényt magára a sebre. S igen, ebben a megvilágításban ilyenek vagyunk: sebesültek, betegek, magunkra hagyatottak, kiszolgáltatottak, álmodozók és önzők. A regény nem az író imázsát építi, ő egyszerűen arról ír, ami van, azokról ír, akik vannak, s ezzel az irodalmi intencióval olyan kortárs prózaírók mellé sorakozott fel, mint Egressy Zoltán, Háy János és Kerékgyártó István.”(Kácsor Zsolt, nol.hu)
– Mit kívánsz magadnak, optimális esetben mi ülepedjen le a Seb olvasóiban?
– A regényt egyes szám harmadik személyben írtam, és igyekeztem megmutatni ugyanazt a szituációt, problémát hogyan éli át több, különböző személy, hogy ami az egyik számára evidensnek látszik, sokszor mennyire nem az a másiknak. Jó lenne, ha a valóságban is megpróbálnánk egy kicsit jobban megérteni a másikat, a helyébe képzelni magunkat. Ha nem reagálnánk mindenre annyi gyűlölettel, indulattal. Eszembe jut, hogy Nemes Jeles László azt is hangsúlyozta a Saul fia kapcsán, hogy mennyire hiányzik ebből a társadalomból az empátia. Meg kellene tanulnunk, hogy ne essünk vérmesen egymás torkának, még akkor sem, amikor valami nagyon bosszantó vagy fájdalmas. Mégis csak egy országban élünk, még ha másképp is gondolkozunk, az vinne bennünket kicsit előbbre, ha kölcsönösen megértenénk egymás helyzetét, és a másikban is meglátnánk az embert, akinek nem feltétlenül gonoszságból, rossz szándékból fakad minden lépése. És ha ezt a szemléletet többen tennék magukévá, akkor egyre kevesebben éreznék a gyűlölet által feljogosítva magukat a másik eltiprására. Persze
a politika szintjén nyilván rövid távú hatalmi és gazdasági érdekek szólnak mindez ellen, de az egyén a saját életében még cselekedhet talán másképp.
Legalábbis jó lenne ezt remélni.
– Az a baj, hogy a férfiak, akik a társadalmunkat vezérelik, lényegesen kevesebbet olvasnak, kevesebb kultúrát fogyasztanak, mint a nők. Pedig például a Seb is nagyon rájuk férne. Mit gondolsz, hogyan lehetne több olvasásra bírni őket?
– Válasszuk szét a köz- és a magánéletet! A politikai vagy a közéleti kultúra javulásán nem tudom, segíthet-e az irodalom. Esetleg ha köteleznénk a politikusokat arra, hogy Rákay Philip könyvének mintájára állami támogatásból irodalmi műveket olvassanak… Szóval, naivitás lenne ilyen perspektívákban gondolkodni. Én inkább maradnék az egyén szintjén. Szerintem a magánéletben nem reménytelen vállalkozás erősíteni a férfiak empátiáját, csak ők sok szempontból másképp működnek. Nem egy okos, jó érzésű férfit ismerek, aki nem a magas kultúra fogyasztásával dolgozza fel a napi stresszt, a frusztrációt, nem innen merít iránymutatást az életéhez. De az empátiájukat attól még lehet fejleszteni. Egyrészt nem ártana, ha a társadalmi üzenetek sem azt erősítenék, hogy nekik mindent szabad, másrészt viszont a magánéletben sok múlik rajtunk is. Nem állítom, hogy mindenkin lehet változtatni, de azért sok férfira is igaz: ha megszeretnek valakit, akkor annak a kedvéért sok mindent megtesznek. Talán még olvasni vagy színházba járni is hajlandóak lennének. (Nevet.)
