+ Irodalom

Milyen volt a nyolcvanas években filmesnek lenni?

Lemezeket hallgatunk, Xandrát szabadegyetemi képzésben részesítem zenetörténetből. Odacsücsül a lemezszekrény elé, egymás után húzogatja ki a korongokat, mindent meg akar hallgatni, amit még nem ismer. Azt játsszuk, hogy milyen zenéket vinnénk magunkkal arra a bizonyos lakatlan szigetre. – Részlet Kelecsényi László A megkerülhetetlen nem című regényéből.

Az ifjú főhős filmes-hivatását és szerelmét kergeti a nyolcvanas évek Budapestjén. Megelevenedik a honi filmgyártás világa, függetlenségre törő stúdióival és a maga színes és ellentmondásos figuráival.

Kelecsényi László: A megkerülhetetlen nem

(Részlet a szerzőnek az Ünnepi Könyvhéten a Kortás Kiadónál megjelenő regényéből)

Egyszer csak esni kezd a hó, Szép, sűrű, dús pelyhekben hull. Ilyenkor kell feltenni egy jó lemezt, akár a Micimackó-számot, hogy „hull a hó, és hózik, Micimackó fázik, zik-zik”, vagy valami komolyabbat, például egy Beethoven-vonósnégyest, és bámulni kifelé az ablakon, míg be nem sötétedik, míg este nem lesz ebben a komor januárban. Nosza. Se Koncz Zsuzsa, se Beethoven, inkább a Brahms-szextett, az a híres darab, ami egy régi francia filmben hallható, és amiért lejártam a lábam, hogy megszerezzem. Felhúzom a hangerőt, belebújok a zenébe, és nem érdekel más. Hallok ugyan neszeket, de azt vélem, a felső lakó járkál. Hála egy tatarozásnak, a gerendákat vasbetonra cserélték, és ha lakótársam ne adj’ isten klumpában mászkál, minden lépését hallom. De Brahms megóv a külvilágtól, mindentől. Ez is gyávaság volna?

Valaki hátulról befogja a szemem.

Csak Xandra lehet az. Végre!

Bejött, hiszen van kulcsa, megvan a kulcsa.

Brahmsnak annyi. Nézzük egymást. Hallgatunk. Ő töri meg a csendet.

–   A téli holmimért jöttem. Fázom.

Olyan aranyos, amint bűnbánóan ácsorog előttem, majd a cserépkályhához megy, nekidől. Kedvem volna azonnal odasietni, átölelni, babusgatni. De mosolyszünet van. Vagy volt.

Kinek kell lépni? Kinek kell ilyenkor az első gesztust megtenni? Melyikünknek kell odamenni, azt mondani, hogy sajnálom, vagy semmit se mondani, csak megfogni a kezét. Megölelni. Félünk a visszautasítástól, hogy a másik ellök, eltol magától.

Xandra hagyott ott a bulin. Ha hinni lehet a barátnő szavának, elment egy akkor megismert akárkivel. Féltékenykedett rám, alaptalanul. Nem mindegy? Ha szeretem, akkor megbocsátok neki. Mit is?

Felállok a fotelból azzal az ürüggyel, hogy feljebb állítom a fűtést, és odamegyek a kályhához. Arrébb húzódik, ügyel rá, nehogy hozzám érjen.

Nem érdekel. Eléje állok, a szemébe nézek, a kékeszöld tükörbe, aztán szép lassan a derekára kulcsolom a kezeim. Nem szabadulhat. Nem is akar.

–   Úgy hiányoztál – susogja.

–   Nekem is.

Az ölelésből csók lesz, a kályha szinte már égeti a hátát, nem lehet sokáig bírni.

–   Gyere – mondom, és terelem, húzom az ágy felé. Leülünk, öleljük egymást, mint akik még soha nem tették ezt. Lerúgja a cipőjét, én pedig lassan, kimért mozdulatokkal lehúzom a lábáról a zokniját. Tenyerembe veszem a talpát, simogatom, melegítem, életet lehelek dermedt ujjaiba. Egyenként a számba veszem őket. Hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, sorolom, aztán a másik lába jön, és jönnek a hónapok. Január, február, március…

–   Ennyit hiányoztál – mondom kissé szemrehányó hangon.

–   Tudom, bocsáss meg.

–   Azt hittem, nem látjuk többé egymást.

–   Nem bírtam már nélküled.

–   Én se.

Elfogynak a szavak, gyere, gyere gyorsan, mondjuk egyszerre, és megyünk, együtt indulunk, egymás felé, hogy megszűnjön minden, kollégák, tanárok, nagynénik, szülők, vizsgák, kopogós szomszédok, kéziratok, lemezek, csak te, csak ő, csak mi. Szárnyaink nőnek, repülünk, el innen, a tavaszba, a ragyogásba, a fénybe.

Három napig tartott. Három napig ünnepeltük, hogy újra megtaláltuk egymást. Három napig ki se mozdultunk a lakásból. Nem is lehetett volna. Megdermedt a város, a közlekedés leállt, a tévében néztük a méteres hóakadályokat, falak emelkedtek, fehér falak, csákánnyal vágtak utcákat a közlekedőknek. Rendkívüli adásnapot tartott a tévé. A hóhírek után leadták a My fair Ladyt, a musical filmváltozatát. Egymás mellé toltuk a két fotelt, és úgy bámultuk a képernyőt.

–   Többé nem engedlek el – mondtam a szünetben.

–   Nem is mennék – nézett rám azzal az angyalian kacér mosolyával.

Odakinn mínusz húsz fok, de mi nem fázunk, csak szeretünk. Barlanglakók lettünk. A tévét, a rádiót nem kapcsoljuk be. A telefon működik, de senkit nem hívunk, minket sem hívnak. Magasra csavarjuk a fűtést, és meztelenül járkálunk a lakásban. Nem törődünk senkivel, csak ő velem, én ővele. Szégyelljük magunkat, nem a meztelenségünk miatt, hanem azokért, akik fáznak, akik nem tudnak hazamenni vagy elindulni otthonról, a zsákfalvak lakóiért, akiknek nem jut kenyér, és talán a vízvezeték is befagyott. De hát mit tehetnénk értük? Valószínűleg semmit sem. Így hát mégse szégyelljük olyan nagyon magunkat. Most tudjuk meg, mit jelent igazából a szerelem. Most tényleg fölöslegessé válik a világ java darabja.

Lemezeket hallgatunk, Xandrát szabadegyetemi képzésben részesítem zenetörténetből. Odacsücsül a lemezszekrény elé, egymás után húzogatja ki a korongokat, mindent meg akar hallgatni, amit még nem ismer. Azt játsszuk, hogy milyen zenéket vinnénk magunkkal arra a bizonyos lakatlan szigetre. Segítek a választásban. A Máté passió feltétlenül köztük lenne, aztán Beethoventől az utolsó vonósnégyesek doboza is, és hát a Don Giovanni persze. Csalunk, mert műveket választunk, nem egyes lemezeket, úgyhogy van még két kiadó hely. Kicsit összeveszünk, ő Puccinit szeretne, én meg Bartókot. A kékszakállú nélkül nem lehetne meglenni.

–   Miért olyan fontos az? – kérdezi őszinte kíváncsisággal.

–   Hallgassuk meg.

–   Meghallgathatjuk, de mondd meg előbb, miért szereted annyira?

–   Férfitörténet. Nem az a titka, hogy a kegyetlen várúr megölte az asszonyait. Ha figyelsz a szövegre, rájössz, hogy a régi asszonyok élnek. Nem a valóságban, hanem a férfi emlékeiben. Ez a titok. Nem tud szabadulni tőlük.

–   És te? Te megszabadultál tőlük?

–   Azt hiszem.

–   Hiszed vagy tudod?

Igyekszem elindítani a lemezt.

–   Nem felelsz?

–   Tudom, hogy neked senkid sem volt énelőttem, de nekem volt, voltak, de mit számítanak most már?

–   Nem a szexről beszélek, hanem a szerelemről.

–   Voltam szerelmes is. Azt hiszem.

–   Hiszed vagy tudod?

–   Most azt hiszem, hogy nem voltam, csak most vagyok.

Ezt várta, de ez az igazság is.

Nehezen érünk az ötödik ajtóhoz, meg kell fordítani a korongot, de legszívesebben levenném: nem kellenek a könnyek, nem kellenek a régi nők, se elevenen, se holtan.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top