Van egy költő, Papp-Für János, aki már négy éve, hogy az országot járja, és azoknak tart zenés irodalomórákat, akiknek nem szokás: tanulásban akadályozottaknak, értelmükben enyhén, középsúlyosan vagy súlyosan akadályozott diákoknak. Miért csinál ilyet egy költő? És miért lett szakképzett ápoló? Huszonnégy évesen miért fogadott örökbe egy négyéves kisfiút, s ápolóból miért lett gitárművész? És hogyan lett költő?
– Ez utóbbit – mondja Papp-Für János – magam sem tudom. Az őseim gyári munkások, földművesek. Még csak egy tanárember sem volt közöttük. A nyolcvanas években, az általános után egy egészségügyi szakközépiskolába jelentkeztem. A fiúknak akkoriban divat volt hosszú hajat növeszteni, zenekarrá összeállni. Mi is összeálltunk, ám mivel én semmilyen hangszeren nem játszottam, belőlem lett az énekes. A hangszerek közül a gitár tetszett, a gitárosunkat folyton nyúztam, na, add oda egy kicsit… Iskolai szünetben, nyáron egy zöldségesnél dolgoztam, s ha nem jött vevő, gyakorolgattam. Egy nap zöldségeket akart venni egy gitártanár, meghallott, és azt kérdezte, nincs kedved gitáron tanulni? Mondtam, de. Eljártam hozzá órákra, és két év alatt elvégeztem a hat éves zeneiskolát. Akkor meg azt kérdezte, nem akarsz konzervatóriumba jelentkezni? Mondtam, de. Az egészségügyi szakközépiskolát befejeztem, leérettségiztem, szakképzett ápoló és asszisztens lettem, aztán jelentkeztem a konzervatóriumba, Nyíregyházára, gitár és művészettörténet szakra. Az is nagyon tetszett. Aztán kis falvakban tanítottam, aztán abbahagytam, mert az albérlet drága volt, a fizetésem meg kevés. Szóval abbahagytam a tanári pályát, de a művészettörténetet megszerettem, és elkezdtem írni. Verseket. Hogyhogy miről? Szerelemről, csalódásról…
– A szülei hogyan fogadták az ön folyamatos pályamódosítását?
– Nem értették, mi történik velem, de mert látták, hogy mindegyiket komolyan gondolom, támogatták.
– Papp-Für János, miért fogad valaki örökbe huszonnégy évesen egy négyéves gyermeket?
– Mert megtudtam, hogy apámnak van egy kisfia. Intézetben.
– Örökbe fogadta a saját testvérét?
– Apámnak alkoholproblémái voltak. Húsz év után váltak el, összeállt egy nővel, született egy gyermekük, akiről én nem is tudtam. A baba három hónapos volt, akkor apáméktól elvették, állami gondoskodásba került, ott nevelkedett egészen addig, amíg huszonhárom évesen tudomásomra nem jutott, hogy van egy féltestvérem. Akkor gyámsági és örökbefogadási kérelmet adtam be, s egy év után, karácsony előtt néhány nappal hazavihettem. Attól fogva ő az én kisfiam. Most tizenöt éves, basszusgitározik, és ősztől már ő is jön velem a zenés irodalomórákra.
– Az édesapjuk már nem él?
– Hogyne élne. Csak nem érdeklődik. Kissé antiszociális személyiség, persze lehet, hogy a körülmények tették azzá, neki sem volt túl harmonikus gyerekkora. Régebben, amikor el-elragadta őt a játékszenvedély, eljátszotta a pénzét, azt is, amit a családra kellett volna költeni, ha meg ivott, előfordult, hogy nem ment dolgozni. Végül elbocsátották. Ráment a család, a szüleim elváltak… Anyám újra férjhez ment, ő most is Dorogon él, hogyne tartanánk vele a kapcsolatot, apámék meg a nagymamámnál laknak egy kerti viskóban… Apámat évek óta nem láttuk.
– Nem könnyű gyerekkor.
– Ez egy szörnyű, hányattatott gyerekkor. Az efféle szülőt árnyék-apának hívják; testileg ugyan jelen van, a családban, ám lelkileg teljességgel kívül áll… Apámról néhány éve kezdtem el írni, és a szövegből idén lett könyv: árnyék-apa, ez a címe. Megjelenik a könyvhétre, a kötet fülszövegét Marno János írta, őt tekintem az egyik mesteremnek.
– És mivel foglalkozott az ön édesanyja?
– A szakmája szerint varrónő, de a dorogi papírgyárban dolgozott, apám ott volt műszakvezető. Apám megbízható ember volt, míg egy nap el nem indult a maga lejtőjén. Igen, Hajdúdorogon születtem, ott is töltöttem a gyerekkorom, aztán a konzervatórium miatt egy időre Nyíregyházára kerültem, most pedig vagy tizenöt éve Hajdúböszörményben élek.
– Nem értem, egy költő miért tart fogyatékkal élő gyermekeknek irodalomórákat. Ön érintett?
– Hál’istennek mindkét gyermekem egészséges, a fiam tizenöt éves, a kislányom négyéves… Az egész történet onnan indult, hogy az írószövetségnek van egy jó szokása, a tagjait kiküldi gimnáziumokba, hogy ott tartsanak irodalomórákat. Mivel tősgyökeres hajdúsági vagyok, kaptam egy listát, köztük a hajdúböszörményi iskolákról. Kimentem az egyikbe, a Dr. Molnár István Általános és Speciális Szakiskolába, de a szociálpedagógusok ingatták a fejüket. Azt mondták, ez náluk nem működik, a gyerekek ugyanis nem tudják befogadni…
– A Dr. Molnárba halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek járnak?
– Értelmileg akadályozottak, de vannak autisták is. Ez egy központi intézmény, ahová nem csak hajdúböszörményi gyerekek járnak, hanem a környező településekről is. Több mint száz gyerek. És tényleg az derült ki, hogy esetükben egy hagyományos irodalomóra nem működik. El is jöttem, de valahogy ott dolgozott bennem, hogyan lehetne mégis… Folyton visszajártam, vagy fél éven át…
– Fél éven át?
– Van egy zenekarom, a Másik oldal. Verseket zenésítünk meg, és addig-addig alakítgattam ezt a zenés irodalomórát, míg egyszer csak a Dr. Molnárban is működött. Az első tíz perc mindig a bemutatkozásról szól. Elmondom, miért vagyok ott, aztán ők is bemutatkoznak. Bár ők nem mondják el, hogy miért vannak ott. Aztán rímkeresős, zenés találós kérdéseket teszek fel, például olyat, hogy minden kerítésen kilát hosszú nyakával a … Elsőre nem mindig találják ki, viszont van nálam egy kifestő, azon pedig egy zsiráf képe. Ha így sem megy, akkor van hozzá egy kis dallamom, egészen egyszerű ritmussal, ami rávezetheti őket a megoldásra. Ha nem találják ki, az sem baj, mert akkor addig egyszerűsítem a rímes találós kérdést, amíg majdhogynem a választ is kimondom. A varázslat így is megtörténik, pusztán azáltal, hogy elhitetem: ők találták ki. És máris van sikerélmény, s onnantól kezdve a dolog működik. A lényeg, hogy észrevegyék, képesek ők is alkotni. Nem, kezdetben egyáltalán nem értik, mi az a rím. Arra is rájöttem, az értelmükben súlyosan akadályozottak tanulóknál majdnem mindegy, ki, hány éves. Ezért a zenés irodalomórákon a gyerekek a fogyatékosságuk, és nem az életkoruk alapján alkotnak csoportot. Sohasem úgy közelítek hozzájuk, mintha betegséggel élő gyerekek lennének, hanem úgy, mint akik húszévesen is gyerekek maradtak.
– Belép a terembe, és mennyi idő kell ahhoz, hogy elfogadják?
– A zene sokat segít, és valami oknál fogva az alkatom is, meg leginkább az, hogy vonzódom hozzájuk. Azt hiszem, tetszik az őszinteségük… Már többször megtörtént, hogy olyan gyerekek, akik éveken át nem beszéltek, nem tudták őket szólásra bírni, a mi zenés irodalmi óránk végén, énekelnek. Az irodalomórákra egy basszusgitáros kollégám is elkísér. Ha autista gyerekekhez megyünk, akkor erősítés nélkül játszunk, a verseket, a dalokat halkan kezdjük el, és a gyerekek is messzebb ülnek tőlünk. Nem, nem szabad hirtelen odahajolni hozzájuk, a fülükbe dúdolni a dallamot. Ráadásul húsz perc után el is fáradnak. Az autista gyerekeknél az a legfontosabb, hogy bizalmat ébresszünk.
– De hogyan? Megjelenik egy nagydarab férfi…
– Leguggolok. Aztán, ha megvan a bizalom, s a kezemet is megfogják, akkor már nincs baj. Nincs ülésrend. Nyugodtan mellénk állhatnak, megérinthetik a hangszereket…
– Szakmailag kik segítették önt?
– Szociálpedagógusok. Az óráimnak van leírt tematikája. A könyvhöz – melynek meséjét Mészöly Ágnes írta, a címe pedig az, hogy Akik gyerekek maradnak – tartozik egy kifestő és egy cédé is. Tulajdonképpen az óra akár nélkülünk is mehetne, bár nem árt, ha az óravezető tud egy kicsit gitározni, énekelni, és szociálisan érzékeny. Az Akik gyerekek maradnak című mesekönyv hat fejezetből áll, hat dal tartozik hozzá, a dalokat Gerendás Péter szerezte, mellékelünk egy kottaképet is, a daltárban tehát ott vannak a dalok… A könyv a Magyar Napló kiadásában jelenik meg az Ünnepi Könyvhétre, Balog miniszter úr pedig megígérte, hogy minden olyan intézménybe eljuttatnak egy-egy példányt, ahol tanulásban vagy értelmükben akadályozott gyermekek vannak. Az Akik gyerekek maradnak című mesekönyvből oktatási segédanyag lesz, de megvásárolható a könyvesboltokban is.
Névjegy:
Papp-Für János
Bella István-díjas költő. A Kertész László Hajdúsági Irodalmi Kör elnöke, a Magyar Írószövetség Hajdú-Bihar megyei Író Csoportjának a titkára, a Hajdúböszörményi Nemzetközi Írótábor vezetője, a Tokaji Írótábor Egyesület titkára. Az idei, a 2016-os Ünnepi Könyvhétre jelenik meg az Akik gyerekek maradnak című verses mesekönyv, és az árnyék-apa című verseskötete.
