„Arcodra fény hull” – Szaniszló Judit Beenged című kötetéről
(Magvető, 2016. 142 old. 2490 Ft)
Írta: Domján Edit
Szaniszló Judit első könyvének sötét borítóján kivilágított gang látható, pesti bérház függőfolyosójának egy darabja. A borítóhoz a fotót maga a szerző készítette, s érdemes úgy tekintenünk rá, mint a Beenged c. kötet szövegvilágának vizuális kifejezőjére. Elsőre az az ötletünk támadhat, hogy a gang, ill. a bérház jellegzetes színtér lehet, de a negyvenegynéhány kispróza elolvasása után inkább csak hümmögünk: igen, előfordul a színhely, de korántsem jellegzetes. Azt már inkább elfogadjuk, hogy a mindennapok világába vezet a fotón látható folyosó, s az éles fény, amely kiemeli a lakkfekete háttérből, utalhat arra a sajátos írói technikára, amely képes súlyt adni a mindennapoknak, a hétköznapi életet egyszeri, megismételhetetlen történéssé teszi, a nemlét perspektívájába helyezi.
A kötet a címéhez híven „beengedi” az olvasókat a szereplők, elsődlegesen az egyes szám első személyben oly gyakran megszólaló narrátornak és alteregójának, Z. Szanyi Leilának a személyes életébe. A látszólag érdektelen hétköznapokról kideríti, hogy nagyon is izgalmasak, titkos énjeink ebben a közegben leplezetlenül megmutatkoznak. A megidézett helyzetek, állapotok, érzések, benyomások és látványok fájdalmas-keserű lírai élményünkké válnak, felfénylenek, mint a borítófotón a sehova nem vezető folyosó halványsárga kockakövei.
A könyv leginkább vallomásokat tartalmaz, de nem követi a Szent Ágoston-i, rousseau-i hagyományokat, nem ágyazza fejlődésrajzba az önelemzés és önteremtés folyamatát. Az önvizsgálat igénye ugyan jelen van a művekben, de még erősebben érvényesül az értelmezés, a megértés általános szándéka. Hogyan működik a világ, a szomszédaim, a masszőröm, a nagyanyám, én magam – gyermekként és ifjú nőként –, hogy működött és működne ma is vágyaim szerint az Apám? Mit él meg a sorvadásos lányát babakocsiban szállító apa, mit él meg a tolókocsis fiút a gimnázium lépcsősorain naponta felhúzó Apa? Mi az, hogy járni tudok, én az óvodás, s mi az, hogy nem tud járni a bátyám, pedig öt évvel idősebb? Miféle démon delejez egymáshoz igazodásra, egymás illatának, látványának, hangjainak mohó befogadására szerelmeseket, s miféle démon vonja vissza az egymásra szegeződő tekinteteket?
Érzelmes történetek korántsem érzelmes modorban
kerülnek elénk a kötet 3-5 oldalas short storyjaiban. Mire beleélnénk magunkat egy emlékbe, egy elkeserítő, egy fájdalmas vagy egy felemelő s még inkább egy szokványos helyzetbe, Szaniszló Judit már vált: nézőpontot, idősíkot, netán helyreigazít vagy pontosít, ill. oly módon reflektál az általa leírtakra, hogy a figyelmünk másra terelődik, esetleg elnevetjük magunkat. Megtéveszteni is szereti az olvasót, Kafka és Örkény késleltetéses meglepetéstechnikáját bravúrosan alkalmazza (Bele egyenesen, Bugyimba vésni, Beenged). Hihetetlenül vitális, mozgékony a Szaniszló-szöveg, minden második-harmadik mondata érzelmi-hangulati változást hoz: játékos iróniát, humort, gúnyt, durva szarkazmust, bumfordi idillt, groteszket, elégikumot. A gyász szavai ünnepélyes szekvenciaformát öltenek, de a szívszorító pátoszt azonnal ellenpontozza a szöveg nyelvrontással vagy nyelvi redukcióval: „Apa nem hajlik. Apa háta merev egybetömb. Apa sokszor nem bír, és szégyelli.” (Részletkérdés 46.) „Apa van. Apa volt. Apát kiterítem, Apa nem haragszik, Apa nincs. Apa előtt, közben és után mindent lehet. Apát én be nem fejezem sose…” (39.)
A lírai megszólalás gyakori a kötetben,
ám a költői beszédmód nem csupán érzelmi telítettséget involvál. A „líra logika” is, Szaniszló Judit pedig hol önfeledten, hol szenvedélyesen, hol pedig kényszeresen játszik a gondolatokkal, állításokkal, közhelyekkel, közkeletű idézetekkel, származzanak azok költőktől, íróktól (József Attilától, Adytól, Aranytól, Radnótitól, Nagy Lászlótól, Puskintól, Szophoklésztől, Audentól) vagy saját magától. Az idézeteket persze Parti Nagy Lajos módjára átírja, kiforgatja. A közhelyeket eltorzítja, nemegyszer a szatirikus portréfestés eszközévé teszi. A Mizantróp c. humoreszkben például egy megrögzött agglegényt jellemez avíttas (de ellenpontozott) közhelyekkel, aki egy Aranka nevű hölgyhöz intéz ellenszerelmivallomást. Az önigazolás, önvigasztalás divatos mantráival is gyakran él a szerző, elsősorban az énelbeszélőnek Lelihez, a másik énjéhez intézett szólamaiban. Ám van, hogy a humorosnak induló ráolvasás drámai fordulatot vesz: „Van munkád, Leli, van pénzed, nem kell mindig az olcsó sajtot venned ….Van pólópántod, mondd ki ezt a szót, pólópánt, ez mind a tiéd, két boka, csúcsos fejbúb, pólópánt satöbbi, ne kuncogj, érzel, na és. Hogy mondjam el neked, Leli, én a Leli, hogy nincs benned katéter, se szív-, se vese-, anyádból is kihúzták, jó…” 9.)
Helyenként a szövegekből történet sem hámozható ki, narráció helyett kijelentéseket sorjáztat a szerző, esetenként egyetlenegy állításra redukálja a közlést. („Turkáltam egy világot magamnak.”) E szövegeket a retorizáltságuk, költői megformáltságuk olyan telített jelentésűvé teszi, hogy prózaversekként olvashatjuk őket. A kötet utolsó szövege, a Férfi, mondatokkal pl. olyan metaforikusnak ható kijelentésekből áll, amelyek férfi és nő egymásra találásának eufóriáját és idegenségüket egyaránt közvetíti: a test szót ért, a lélek nem.
Meglepően összetett a kötet nyelvhasználata:
a választékos irodalmi nyelv és szleng jó arányú keveréke jellemzi. Ez utóbbiba persze a töltelékszavak, a divatszavak, a be nem fejezett mondatok, a nyelvhelyességi hibák, a durva szavak éppúgy beleférnek, mint a szellemes kiszólások, szójátékok. („…a kutya le van víve, az előző napi koszos edény el van mosogatva, a kapucsengő csengetése pedig várva vagyon.” 133. „…hát érted, hát hogy. Repülő, Amerika, eltartani meg a többi.” 93. „…gazolunk, önigazolunk” 8.) Szaniszló Judit egy olyan természetes, élőbeszédet követő nyelven szólal meg, amely a mindennapok közegét már önmagában megidézi. Mondhatnánk azt is, hogy a gang nyelvét beszéli, de ezúttal a modern, technicizált élet gangjára kell gondolnunk, az internetes világfolyosóra. A múlt században a bérházak körfolyosóin zajlott a félig-meddig magán-, félig-meddig nyilvános beszéd – helyet adva a pletykának, civakodásnak, dicsekvésnek, panasznak és vigasznak –, a 21. században a facebookon, chat fórumokon, blogokban zajlik valami hasonló.
A Beenged szerzője a nyílt és őszinte,
ugyanakkor rejtőzködő és utalásos közlést bloggerként sajátította el. A Combfix és a Neszharisnya elnevezésű blogokban, ill. Zetor Leilaként vállalta, hogy megmutassa, mit enged be az egyéniség szűrőjén át a maga világába, milyen érzéseket, hangulatokat, vélekedéseket, kapcsolatokat. A most megjelent kötet, bár anyagának jó része a blogokból való, túllép ezen a pozíción. Legfőbb vonzereje, hogy megvilágít egy arcot, egy karaktert, rámutat egy rokonszenves, bár nehezen követhető emberi magatartásra, mely az autonómiát és a szelíd elfogadást egyesíteni képes. A kisprózák főhőséről van szó, akit a könyv szerkesztője, Tury Tímea is így jellemzett: „könnyű megszeretni”.
