Mi lehet az oka annak, hogy százak gyűlnek össze a Millenárison egy urbanizációs tankönyv bemutatójára? A válasz egyszerű: Nádas Péter. Vannak ugyanis szerzők, akiknek minden megnyilvánulását örömteli várakozás előzi meg, és égető kíváncsiság kíséri. Az ilyen szerzőket hívjuk nagy íróknak. Nádas álljon elő bármilyen műfajú szöveggel, háromkötetes nagyregénytől kezdve, drámán át, egészen egy Élet és Irodalom esszéig, az jelentős eseménye a magyar irodalmi- és közéletnek. Nincs ez másként akkor sem, ha elsőre talán zavarba ejtőnek is tűnhet az új koncepció: urbanisztikai regény. Vagy ahogy Nádas a kötetet bemutató beszélgetés során fogalmaz, „urbanisztikai tankönyv”. Hogy új regényének témája egy város, csak első hallásra hathat zavarba ejtően, hiszen ez pontosan illeszkedik ahhoz az írói eljárásmódhoz, amit Nádas a műveiben alkalmaz. A dologgal, írásának tárgyával való bánásmódhoz, ahhoz a figyelemhez és érzékenységhez, amiként Nádas ráfókuszál az előtte álló dologra. Nem fordítja el a tekintetét, nem hallgat el, és nem kendőz el semmit. Körbejárja, feltárja és megvizsgálja az előtte lévő dolgot. És az teljességgel mindegy ebből a szempontból, hogy ez a dolog egy nemi aktus, egy taxi út, vagy éppen egy város.
Legkésőbb a Párhuzamos történekben vált világossá, mennyire fontos szerepet tulajdonít Nádas a különböző tereknek, épületeknek, városrészeknek. Ezeket a leírásokat pedig mindig kiterjedt kutatómunka előzte meg. A kutatásoknak és a sorozatos németországi felolvasó körutaknak köszönhetően Nádas mostanra már vélhetően jobban ismeri Németországot, mint a németek maguk. Az élet sója című új regényének tárgya így egy meg nem nevezett német kisváros, aminek XVI. századi történetét írja le a rövid kötet. Hogy miért nem nevezi meg Nádas a regény városát? Mert az inkább csak elvenne a regényből, ahelyett hogy hozzáadna.
Németországban így is csak néhány olyan város maradt, amit nem „romboltak porig”, amik architektúrájukban, vagy ha úgy tetszik, anatómiájukban hordozzák saját történelmüket, mintegy ajtót nyitnak a múltba. Görlitz, Rotenburg, Goslar – utóbbit meglátva Nádas sírva fakad. Mert alig maradt olyan város, amiből ne csináltak volna „üzletileg kibelezett csirkét”. A homlokzat még áll, a tető még a régi, de belül bevásárló központ, gyémántüzlet, ruhabolt van. Az utcákon pedig turisták hada. Az épületek csak a város díszletei, ahol már lakók sincsenek, mert hiszen ki akarna kulisszák között élni? Ezek a városok, mint Nürnberg vagy Tübingen, mind a hatvanas évek urbanisztikai bűnjegyzékei. És mint ilyenek, egyformaságukkal tüntetnek: előre tudjuk, a város melyik részén találjuk az első Sparkassét, Aldit, vagy Jack Wolfskin üzletet, anélkül hogy korábban jártunk volna ott. Nádast azok a városok érdeklik, amelyek még megőrizték saját arcukat és saját történelmüket, amiket nem alakítottak még át a XVI. század díszletévé. Még. Hiszen Nádas szerint ezek a városok is halálra vannak ítélve.
Nem ez Nádas első kötete, amelyben a szöveghez kép is társul. Külön tanulmányt érne például a Saját halál szövegének és a kötetben közreadott körtefa-fotóknak egymáshoz fűződő viszonya. Ugyanakkor e tekintetben is hordoz magában izgalmakat az új kötet, ugyanis a regény illusztrátora nem más, mint Forgách András, akit számos kötet szerzőjeként ismerünk. A beszélgetés során is felvetődik kép és szöveg egymáshoz fűződő viszonya, hiszen Nádas számára sem világos, Forgách miért azt rajzolta, és miért oda, amit és ahova. Forgách szintén a nádasi írói eljárásmódhoz kapcsolódik: a dologgal való bánásmódhoz. Szerinte ugyanis nem ott vannak a dolgok, ahol a regény gondolja, vagyis a hangsúlyok helyenként egészen máshol vannak. Így Forgách mintegy szembemegy Nádassal, és az illusztrációi csak lazán kapcsolódnak a könyvhöz. Azon asszociációs módon, amiként Nádas is felépíti a regényét. Az olvasó számára így azonnal jól észlelhetővé válik a szöveg és kép közti vibráló feszültség.
Az egyórás beszélgetést követően Nádas dedikál, e sorok szerzője pedig kilép a kibelezett, egykori Ganz gyártelepről, hogy egy bevásárlóközpont két üvegépülete között eljusson a Széna térre, ahol inkább körbe se néz, mert már régen nincs mit látni.
A fotókat Német Dániel készítette.
