Verebics Katalin kiállítása, 2016.03.30 – 2016.04.29., Ari Kupsus Galéria
1088 Budapest, Bródy Sándor utca 23/b.
Deák Csillag
Kié legyen az alma?
Ha először járunk az Ari Kupsus Galériában, a terembe lépve az az érzésünk, talán eltévesztettük az ajtót, nem kiállító térben vagyunk, hanem egy ízlésesen előkelő, antik bútorokkal berendezett nagypolgári lakásban, ami akár kastélybelső is lehetne. Antik csillár lóg a mennyezetről, nem látni spotlámpákat a falon lógó festményekre irányítva, nincs egyetlen egy tárgy sem, ami megtörné az összhangot. Verebics Kati nem szokványos képei sem teszik ezt, ebben a környezetben még hatásosabbak, az ellentétek és hasonlóságok egymásra találnak, kiegészítik egymást.
Budapesten jár Párisz, Verebics Katival jött az Ari Kupsus Galériába. A Párisz 213 című kollázs sorozatban kereshetjük, vajon hova rejtette Párisz a szépség almáját és kinek ítéli oda? Ne csak ebben a sorozatban keressük, ugyanis valamennyi kiállított képben ott van a szépség, az esztétikai élmény és e miatt nem fog kitörni egy újabb trójai háború. A kollázsokon a fej és test keresi törékeny egyensúlyát. A művész lenne Heléna? Számos képen látjuk arcvonásait, jelentős részükön kiemelt szerepet kap a szem, a pillantás, egy képzőművésznek fontos eszköze a szem. Bele lát alakjaiba és láttat. Verebics Kati eddig is felhasználta, beépítette alkotásaiba saját testét, arcát, adta magát, áttételesen, gyakran sokkolóan, frivolan. Most visszafogottabbak a képek, de izgalmasságuk változatlan.
Diana I-VIII., 2016 sorozata a vággyal teli nőt jeleníti meg, akire a nudista strandon vagy az Olümposzon labdát kergető férfi is felfigyel. Párisznak lenne itt dolga, amennyiben még mindig a szépséget keresi. Verebics Kati a horgolásos, pókhálós mintázat-töredékekkel jelzi az időt, annak múlását, az enyészetet. Állatfejű női testeket látunk. Talán már nem az Olümposzban vagyunk, hanem Egyiptomban, állatfejű, embertestű isteneket látunk, ikonográfiát, nem tudjuk, hogy a nő válik állattá, vagy az állat lesz emberi lénnyé, elválaszthatatlanok.
Egyiptomból már csak egy lépés a sivatag. Verebics Kati Sivatagi virág 2015-16 c. képén, ha kissé csenevészen is, de virág nő. Álom az álomban, mintha valaki labirintusba tévedt volna, nem leli a kijáratot. Az álmában mosolygó nő védtelen és kiszolgáltatott. Otthon van vagy idegenben volt kénytelen lehajtani a fejét? Fejét a földre, homokra hajtja, de nem dugja fejét a homokba. Az álom édes íze, a belső béke teszi a nő arcát és ajkát lággyá. A sivatag szomját látjuk rajta? A művész eddigi képeinek központi motívumaként szerepelt a saját teste, most azonban másként viszonyul a témához, elhagyja a korábbi, hangsúlyosan szexuális tematikát, az arcra, önarcképére, vagy annak szűk képkivágatú részleteire építi fel képeit, finom és bensőséges lírai megfogalmazással.
A Magic 2012-13 sorozat három képe szó szerint is varázslatos. Magic II képen kezében tartja a történést, nem cilinderből varázsolja elő a nyulat, minden szereplő tárgy a saját portréjához kapcsolódik. Varázsol, varázslópálca nélkül. Mágus. Magic I képen kezét mintha jósnőként tartaná varázsgömb fölött, láthatatlan szálakon mozgatná a marionett figurákat, varázskarikán lebegő test halad át. A Magic III arc az arcban, egy hajókajüt ablakán át nézünk a képre (vagy mosógép ablakán?), a sejtelmes fekvő testrész áttetszik, geometrikus formákon nyugszik a fej.
A Portré, 2015 önarckép, töredezett szélekkel, valahonnan kiszakították, de meg akarják őrizni, míves, barokkos képtartóba került, ezzel szinte elérhetetlenné, távolivá tette a művész a képmást, mintha elődök fényképét mutatná nekünk. Az arcon a homloktól az állig futó pontsor, lehetne anyajegy, stigma, talán gombsort szimbolizál, a titokzatos arc, be- és kigombolhatóvá válhat.
Ne tévesszen meg bennünket, hogy Verebics Kati a mitológiai alakokban ismeri és leli meg mai önmagát, arcát és testét. Nem a múltba réved, a szépség időtlenségét, határtalanságát, mai életünkben való jelenlétét, a szépség utáni vágyat hangsúlyozza, miközben a mindennapokban a reklám által megjelenített női ideállal, üres, művi szépséggel találjuk szembe magunkat. Figurái, istennői esendőek, emberiek, hasonlítanak hozzánk, még ha állatfejeket is látunk, amelyek az emberi tudattalan és az álom kifejeződései. Nem adhatjuk egy kiválasztott személynek Párisz almáját.
Kölüs Lajos
Önnemzés
Önmagát sokszorozza és önmagát rejti el ismételten a kiállítás képein. Átalakul, ha nem is Kafka bogarává, inkább egy görög istennővé, Diánává. Lenge ruhában, öltözetben, fátyol nélkül, kitakarva, a meztelenség forróságában és hűvösében keresi teste szépséges formáit, amit az úr adott, ami adomány, ingyenes. Telt idomok tárulnak elénk, ha nem is Rembrandt korából, a tekintetek, mozdulatok vérbőek, elevenek, egyáltalán nem szenteskedőek. Kivirulnak az arcok, az élet nem menedék, hanem megélt valóság, még nem gyötrelem, nem kín. A fátyolkendő egyik sorában ott lapul, todes, a halál, a kollázs ilyen észrevétlenül jelzi, hogy más világ is létezik a mienkével szemben, ahol a nők még ma sem egyenrangúak.
Verebics Kati a női emancipációt hirdeti, foglalja keretbe, szó szerint, de nem mondanám feministának. Az egyéniséget hangsúlyozza, a férfitől való függetlenséget, miközben keresi határait, a szépség határait, formáit a mindennapokban. Önmagát szüli meg újra és újra, saját portréjára néz, önmagával szembesül, tudott és nem tudott dolgokkal. A fotogén arcok és szemek kihívások, vagyok, aki vagyok. Jelzések, amelyek a művész belső világának lenyomatai. Ma így látja a világot. Autogén (görög = „önnemző”) módon.
A Magic 2012-13 sorozat három képe önnemzés? Az androgünitás rejtélyes tökélye? A női és férfi princípiummal? Az első aktus a teremtés volna? Kérdések, melyekre mai napig keressük a választ. Darwin óta eltelt másfél évszázad, de ma sem tudjuk, honnan jött, s akár jött, akár nem jött, miként jött létre, hogyan alakult ki az élet. Verebics Kati képeivel ered nyomába a női szépségnek, magának az életnek, mert itt az életről van szó, a női formák, idomok, szemek ellenére, illetve általuk. Merészen kalandozik a világban, számos női arcot idéz fel és idéz meg, legyen az istennő arca vagy egy közel-keleti női arc. A régmúlt idők így elevenednek meg, válnak mindennapjaink részeseivé. Verebics Kati határjáró, eldönthetetlen, hogy a múltból tart a mába, vagy a jelenből tart a múltba. A mai és a mitológiai korok női szépségideálja közötti kapcsolatot keresi, felfedi az ellentmondásokat, ragaszkodik a szépséghez, mint értékhez, de ez nem válik nála abszolút értékké, a másságban, a nem tökéletesben is tetten éri, megtalálja. a szépség emberi vonásait, és elénk tárja, csipetnyi iróniával, néha sokkolóan, kentaur módon, látjuk a patát, ha nincs is odafestve. Az állatfejű lények szabadok, nem vonatkoznak rájuk az emberi törvények, tehetik azt, ami jólesik. Ezzel a Dionüszoszi életérzés felé tesz lépést, az élet élvezetét, megélését tartja fontosnak.
A Testvérek, 2012-2013 képen a nő, Verebics Kati kék szeme uralkodik, von be bűvkörébe, a száj elé tartott kendő papirusz is lehet, írástöredék, emlék is, az összetartozás jelképe, egyben az elszakadásé, az elszakításé is, vagy a szétszakításé. Mese Seherezádé meséiből. A fejjel lefele ábrázolt testvérek viszonya a kék szemű nőhöz, eldönthetetlen, rejtélyes, sőt rejtvény. A néző fantáziája adja a megoldást. A por ellen a legjobb a száj elé kötött kendő, de itt nem erről van szó, hanem a rejtőzködésről, ne tekintsék őt szexuális prédának. Az arc eltakarása egyben a férfinak való alárendeltségét, egyfajta tulajdontárgy voltát szentesítette. A Koránban összesen hétszer szerepel a szó, és egyszer sem ruhadarabot jelöl, hanem valamiféle takarásra, válaszfalra, függönyre utal konkrétan vagy átvitt értelemben. Arcfátyol.
A száj eltakarását elhagyja, sőt ez a motívum kerül előtérbe a Profil I és Profil II 2016 nagyméretű portréknál. Egymással szemben helyezkednek el, de nem néznek farkasszemet, nem látni szemüket. Nem félprofil, talán negyed sem, mégis látjuk bennük az egész személyt, egyik portré nem látható füléből gombaszerű, virágszerű rajzolat burjánzik ki, legyezőként, míg a másik képen szeme helyett látjuk ennek kis részletét. A portrék mégis látnak és hallanak. Figyelnünk kell rájuk.
