+ Interjú

A katarzisért meg kell dolgozni – interjú Baráti Kristóf hegedűművésszel

Baráti Kristóf, Várdai István és Várjon Dénes a romantikus kamarazene legszebb alkotásaiból válogat május 10-én a Müpa hangversenyén. Baráti Kristófot a koncert ürügyén, de nem csak arról kérdeztük.

Baráti Kristóffal egy Zeneakadémia melletti kávézóban ültünk le, hogy a május 10-én, a Müpában tartandó koncertről (az esemény facebook-oldala), és – legalább egy kicsit – az idáig vezető útról beszéljünk.

Te voltál az a srác, aki otthon gyakorolt, amíg a többiek kint fociztak és csajoztak?

– Volt olyan periódusa az életemnek, amikor ezek a dolgok jobban foglalkoztattak, mint a hegedülés, de a zene akkor is jelen volt az életemben. A szüleim zenészek, így mindig a program részét képezte a gyakorlás, a zenehallgatás, a koncertlátogatás. Nem sűrűn fordult elő az a kérdés, hogy szeretnék-e zenélni. Amint megkaptam az első negyedes hegedűmet – még ’84 környékén – attól fogva az életem részét képezi a hangszer. Persze, hogy a különböző „egyéb tevékenységeket” és a gyakorlást – ma már a koncertezést – miként lehet összehangolni, az még a mai napig is kérdés.

Volt egy olyan konkrét pontja az életednek, ahol eldőlt, hogy Te nem egy egyszerű „zeneiparos” leszel, hanem valami több?

– Merem remélni, hogy ez a kifejezés csak poénként létezik… miközben persze érzékelem, hogy létezik ilyen attitűd. Szerencsére az én életemben ez nem merült fel. Az, hogy az ember elindul egyfajta úton, és azt igyekszik végigjárni – tehát a „cél maga az út” – megvéd az ilyen helyzetektől. Egy zenész életében talán különösen is fontos, hogy ne a sikerek, az elismerések határozzák meg, hogy merre halad a pályáján. Jó esetben a muzsikusnak a zene kitölti a teljes életét. Persze, ettől még fontos és inspiráló, ha pozitív visszajelzések érkeznek a fejlődés különböző fázisaiban, de tényleg nem ez a lényeg.

Mi ebben a szülők szerepe?

– A szülők inkább a kritikus fület jelenítik meg, és nem annyira a vállon veregetést…

Mikor volt az első komolyan vehető szülői vállon veregetés?

– Sokat kellett rá várni, mert édesapám elég szigorú ember volt, és nagyon szigorú kritikus. Gyakorlásnál, koncertnél és vizsgáknál is mindig inkább a fejlődési lehetőségekre próbált rámutatni. A „versenyzői időszakomban”, tizenhat-tizenhét éves koromban tudott először számomra örömteli visszajelzéseket adni, de ezek mellett is ott voltak a kritikai megjegyzések. Ritka és örömteli – és ritkasága miatt értékes – pillanat volt, amikor csak dicsért.

A kívülről jött elismerések mennyire fontosak, mennyire kell ezeket „kezelni”?

– Attól függ, hogy az ember mit próbál/akar nyújtani, és miben méri saját maga a sikeres előadást. Mi nem vagyunk abban a privilegizált helyzetben, hogy a koncerteken túl sokat improvizálhatnánk, nekünk a leírt anyagból kell kihozni a maximumot. Az a „szöveg”, amivel mi dolgozunk, olyan, mint egy színdarab, ami akkor töltődik többlettel, amikor színészek dolgoznak vele. Mi is így vagyunk: a munkám lényege a folytonos keresés, azt kell megtudnom, hogy mi volt a szerző szándéka a művel. Ez a keresés vezet el az előadásig, és az előadás után rögtön feltehető a kérdés: megtaláltam-e azt, amit kerestem? Amikor a közönség ebből érzékel valamit – ha nem rám és az előadásra, hanem a műre figyel, azt csodálja meg, hogy a bemutatott mű micsoda energiákat, érzelmeket és intellektuális mondanivalót közvetít –, akkor elmondhatom, hogy jól tolmácsoltam a szerzőt. Talán ez a leghálásabb visszajelzés.

Van különbség az itthoni és a külföldi közönség között?

– Ember és ember között is elég nagy különbségek vannak. Ilyen, hogy „közönség”, pláne országokra bontva nem általánosítható. Talán vannak bizonyos tradíciók, amik néhol jobban konzerválódtak. A volt szocialista országokban, a „keleti blokkban” a komolyzenei kultúrának nagyobb súlya volt, és ennek vannak máig érzékelhető jelei. Ugyanakkor a Nyugaton tapasztalható profizmus is sok pozitívumot hordoz. A klasszikus zene világa manapság mindenhol sokat küzd azért, hogy új, fiatal közönséget tudjon szerezni…

Ki/mi az ellenfél, akivel meg kell küzdeni a közönségért?

– Az információáramlásnak olyan szabadságában élünk, ami az instant, az azonnal megszerezhető szórakozást preferálja, és az embereket könnyű erre rászoktatni, és ettől…

…tompulnak?

– Nem is ezt mondanám, de sokkal egyszerűbb megnézni öt sorozatot egymás után, mint megszervezni, hogy részt vegyek egy esti koncerten, és ott befogadjak valamit, aminek súlya van, amivel foglakozni kell. Egyre többen vannak, akik nem találják a kapcsolódási pontot a komolyzene világával… Ebben az a szomorú, hogy a fiatalok sokaságában meglenne a nyitottság, csak hiányzik a kezdőimpulzus. Ez persze már olyan ingoványos kérdésekhez vezet, mint a művészeti oktatás helyzete és szerepe a közoktatásban. Tényleg azt hiszem és tapasztalom, hogy az első élmények megszerzése meghatározó a jövő szempontjából. Azt remélem, hogy ezért nagyon sokat lehet tenni akár egy flash mob-bal, akár egy interneten terjedő videóval is.

Május 10-én, a Müpában Schubertet, Dvořákot és Csajkovszkijt fogtok játszani Várjon Dénessel és – Várdai Istvánnal. A műsor összeállításának nyilván vannak praktikus szempontjai, miért pont ez a három mű hangzik el?

– A mérhetetlenül sűrű koncertnaptár finomhangolásánál fontos, hogy ha ismert partnerekkel lehet együtt muzsikálni, akkor olyan darabot adjunk elő, ami mögött már ott van a közös munka. A műsor egy részét játszottuk együtt Washingtonban, a Csajkovszkij darabot előadtuk Párizsban, Dvořákot évekkel ezelőtt a Tavaszi Fesztiválon mutattuk be. Azt biztos, hogy ezek jó művek, és az, hogy mi hárman előadjuk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, nekünk is fontos.

– Ez inkább „beavató koncert”, vagy a beavatottaknak szól?

– Mindhárom szerző könnyen befogadhatónak számít, de mindhárom mű komoly értékeket hordoz. A Schubert darab talán kicsit könnyedebb, de Dvořák és Csajkovszkij trióiról elmondható, hogy népszerű szerzők nagy mélységű művei. Csajkovszkij a-moll zongoratriója Anton Rubinstein halálára íródott, és ennek a tragikumát folyamatosan hordozza, noha az utolsó tételben van erőteljes fény és vidámság… Persze, a nagy szerzőknél gyakran megtapasztalhatjuk, hogy a legnagyobb drámáknál is megadják a felülemelkedés lehetőségét. Miközben a záró mozzanat mégis egy gyászinduló, ami meg inkább kontrasztossá és megrendítővé teszi a korábbi vidámságot.

Dvořák Dumky-triója nagy népszerűségnek örvend, és bevallom, nehezen magyarázom ezt a népszerűséget, hiszen egyáltalán nem könnyű darab. Persze Dvořák egészséges lelkű zeneszerző, általában nem dominál nála sem a melankólia, sem a dráma, sem a polgárpukkasztás… Ennek a műnek viszont van egy erősen melankolikus hangvétele, amiben talán a szláv érzület uralkodik. De az is lehet, hogy ez sokkal inkább a zeneszerző személyiségéről szól, mint a szláv érzületről. Nekem is időbe tellett, amíg „megbarátkoztam” ezzel a trióval, de most már nyugodtan mondhatom, hogy szeretem… Az előbb pont erről beszéltem, ez egy olyan világ, ahol nem lehet megspórolni az odafigyelést és az időt. Viszont erre a munkára és „befektetésre” szükség van ahhoz, hogy kiderüljön: megéri.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top