Aline Ohanesian: Orhan öröksége – Tarandus Kiadó, 2016 – fordította Lázár Júlia – 256 oldal, puha kötés – ISBN 978-615-5584-0
A regényből ITT olvashatsz részletet.
Egy évszázad telt el az örmény népirtás óta úgy, hogy a történetnek nincs – kérdés, hogy lehetne-e – megnyugvást hozó lezárása. A világban szerte élő örmény közösségek őrzik identitásukat, melynek fontos eleme az, ami az első világháború alatt Törökországban történt: a népirtás. Aline Ohanesian maga is örmény menekültek leszármazottja, aki népe emlékezetét, történelmi ismereteit és emberi érzékenységét hozza mozgásba, hogy az Orhan örökségével megszólítsa az olvasót. A valóságos történelmi események és kulisszák között zajló fiktív történet lehetőséget ad a szerzőnek arra, hogy árnyaltabb és színesebb képet fessen annál, mint amit megszokhattunk ebben a témában. Persze, nem is azt a feladatot tűzte maga elé, hogy történelmi tényeket tanítson! (Azok, akik a tények bűvöletében borzonganának, Flesch István könyvét ajánljuk. Az Örmények, törökök, kurdok című kötetről itt írtunk.)
Az örmények kiirtása nem egyszerűen vallási, vagy etnikai indíttatású borzalom, az okok között ugyanúgy fellelhetők a szociológiai, mint a bel- és külpolitikai szempontok, s ezzel párhuzamosan a korabeli nagyhatalmak önző cinizmusa – írtuk 2013-ban, s a Aline Ohanesian regénye kapcsán az okok közé sorolhatjuk a hétköznapi kisemberek megalkuvását és – mindent felülíró – boldogulási vágyát is. Közben megkérdezhetjük, mint oly sokszor, hogy hol/miben hibáztak az áldozatok, amikor hittek a hatalomnak és a propagandának. (Persze, azt is megkérdezhetjük, hogy mi változott azóta, hogyan történhet meg, hogy a XXI. században az erő és az erőszak még mindig ugyanabból a kottából játszik: Mi tart életben egy jazídi szexrabszolgát?)
- Az örmény népirtásra emlékezik a System of A Down
- A török színészek nem vállalják a meggyilkolt örmény újságíró szerepét
- Bulgur – avagy örmény-szerb dvá brátánki
A két szálon játszódó történet főhőse Orhan, az anatóliai török fiatalember, aki nagyapja halála után úgy örökli meg annak vagyonát, hogy a család házat egy Amerikában élő ismeretlen nő kapja. Orhan apja kisemmizettként igyekszik szembeszállni a végrendelettel, Orhan pedig megpróbálja kibogozni a számára ismeretlen történet szálait. Közben a történet múltban játszódó fonalán megismerhetjük az anatóliai török falu életét, az örmények és törökök együttélésétől a népirtáson keresztül a túlélők elmeneküléséig. Aline Ohanesian mesterien váltogatja a nézőpontokat, s csínján bánik az információkkal, így a szövevényes múltbéli történet az utolsó pillanatig tartogat meglepetéseket… és olyan véres borzalmakat, mint a sivatagban terelt örmény asszony szülése:
Az asszony felsikolt, bal kezének körmeit a földbe vájja. Aztán csönd lesz, amíg nyom. Eltelik öt perc, aztán tíz. Sikoly és csönd váltakozik, míg vár az egész világ. A távolban felnyerít a kapitány lova, a parancsnok élesen visszakanyarodik, és feléjük üget.
A csendőr egyik lábával vállon löki, és hanyatt fordítja az asszonyt. Arszine védekezőn felhúzza a térdét, de nem tudja elhárítani a hasát feltépő szuronyt, a bőrt, mint érett gyümölcsöt, repeszti a fegyver.
Vér borít be mindent, de Arszine ajka néma. A szeme nyitva marad, miközben kifut belőle a vér.
– olvashatjuk borzadva a regény közepe táján, mégsem ez az, ami megmarad a regényből. Valahogy észrevétlenül sokkal fontosabbá válik az, ahogy Orhan személyén keresztül összekapcsolódik a múlt és a jelen, s megteremtődik a megbékélés esélye. Hiszen mi másnak nevezhetnénk azt, hogy egy örmény származású írónő genocídium-regényében egy igazságkereső török a főhős?
