A kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb hatású nyelvteremtője Csukás István, akinek meséin generációk nőttek fel. Csukás azt teszi, amit csak a legnagyobbak: egyszerre nevel és szórakoztat. A költészet napján, a Budapesti Tavaszi Fesztivál programjaként megrendezett születésnapi est főként Csukás felnőtt olvasóira, híveire számít, és a jelentős költői életműre koncentrál. A közelgő est kapcsán a költővel beszélgettünk.
Az ország egyik legkedveltebb alkotójaként kevesen tudják önről, hogy eredetileg nem írónak, hanem zenésznek készült és komoly hegedűművészi karrier előtt állt. Aztán mégis az írás mellett döntött. Hobbi szinten sem folytatta soha a zenélést?
A kamaszkorom nagy ajándéka, hogy megtanultam hegedülni, és igen komoly hangszeres és zenei képzést kaptam. De amikor tizenhét éves koromban számomra eldőlt, hogy költő leszek, gyakorló művészként hátat fordítottam a zenének és többé nem játszottam hegedűn. Úgy éreztem, az életben csak egy dolgot lehet teljes szívvel csinálni és ez számomra a versírás volt. Az már később csapódott le bennem, hogy tudat alatt is úgy álltam ehhez, hogy bár a hegedülés is művészi tevékenység, a hegedűs mégis interpretál, bennem pedig az alkotóművészi vágy mindig erősebb volt.
Meséljen a legendás tarhosi művészeti iskoláról, amelyet Gulyás György alapított a világháború után és Kodály Zoltán volt az egyik támogatója, tanárai között pedig a Zeneakadémia leghíresebb oktatói voltak. Mit hozott onnan?
Egy igazi művészképzőt képzeljen el, ahová összegyűjtötték az ország minden tájáról a jó hallású gyerekeket. Amellett, hogy nagyon alapos zenei oktatást kaptunk, megtanultuk a kiállás bátorságát is. Én már egészen kiskoromtól kezdve egyedül álltam a színpadon és hegedültem. Ennek a bátorságnak később is nagyon nagy hasznát vettem. A zenei képzettségemet pedig később a filmes és színpadi munkáimnál tudtam kamatoztatni: a zenés darabokhoz én mindig magam írtam a dalszövegeket, mert van hozzá ritmusérzékem és fülem. Ezt is Tarhosnak köszönhetem.
Mikor a többi kortárs íróhoz hasonlóan az ön első kötetét sem adták ki éveken át, Kormos István javaslatára kezdett el a gyerekirodalommal foglalkozni.
Az ötvenes években, a szocialista realizmus idején számos író menedéket talált a gyerekirodalomban: Mándy, Tersánszky Józsi Jenő, Tatay Sándor sorra adták ki a gyerekkönyveket. Való igaz, engem is Kormos István beszélt rá, hogy írjak a gyerekeknek, ő tényleg nagy toborzó volt. De volt még egy jó tanácsa: mivel a legjobb gyerekverseket Weöres Sándor már megírta, azt tanácsolta, hogy próbáljam ki magam a prózában. Megfogadtam és csodás birodalomba szabadultam be. Azt szoktam mondani, arra a kérdésre, hogy vajon két alkotó, két művész létezik-e bennem – egy, aki a verseket írja, egy másik pedig, aki a gyerekeknek ír –, hogy nekem két szárnyam van, mindkettő ugyanolyan erős és fontos: az egyik a vers a másik a mese. Voltaképpen ugyanazt az idegpályát mozgatom, mikor verset írok, és amikor mesét. A jó mese olyan, mint a jó vers. Visszatérve a magyar gyerekirodalomra: sokáig méltatlanul háttérbe szorították a gyerekeknek író szerzőket a felnőtteknek szóló irodalommal szemben, pedig a magyar gyerekirodalom mindig is magas színvonalú volt, és fontos lenne végre elismerni, hogy azonos értékű része az irodalomnak.
Meseíróként mindenféle műfajban alkot, ám prózaíróként sosem próbálta ki magát. Miért?
Én költőként indultam tizenhét évesen és azt hiszem, nem véletlen, hogy nem lettem prózaíró, bár írtam novellákat és hangjátékot is. A magyar irodalomban ez gyakran kettéválik: míg Adyra – bár írt prózát is – elsősorban költőként gondolunk, Móriczot az egyik legnagyobb prózaíróként tartjuk számon, akinek a verssel való próbálkozásai nem sikerültek jól.
A mese az más: a mese közelebb áll a költészethez, még ha prózában van megírva, akkor is egy tőről fakadnak. A meseírásban minden műfajt végigzongoráztam: írtam novellát, regényt, hangjátékot, mesefilmet, színpadi művet és gyerekoperát is.
Mindig azt szoktam mondani, hogy a gyerekeknek úgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak kicsit jobban. A gyerek meg akarja hódítani a világot, ez a dolga, és ebben a feladatában segít neki az irodalom. A mese megismerteti őt a világgal, segít helyet találni neki benne.
Milyenek a mai gyerekek? Miben mások, mint azok, akiknek például harminc-negyven évvel ezelőtt írt meséket?
Sokkal okosabbak, mint mi voltunk. Ha belegondolok, milyen voltam én tízévesen, messze túlszárnyalnak a mostani gyerekek. Ez annak köszönhető, hogy rengeteg információhoz jutnak hozzá, szerintem feleslegesen sok információhoz is. Ennek az a veszélye, hogy az érzelmi életük szegényebb lesz. A mai gyerekek nagy része keveset játszik, és ha játszik, akkor is egyedül teszi. Pedig a közös játék, a találkozások, barátkozások elengedhetetlenek.
A gyerek mindig is egy nyelvalkotó zseni, szabadon garázdálkodik a nyelvvel és meg van az a hihetetlen előnye a felnőttekkel szemben, hogy végtelen befogadóképességű. Egy mai jó mesefilm például nem attól lesz népszerű a gyerekek körében, hogy hihetetlen tempóban önti rájuk az információt, mert attól csak elvesztik a fonalat. Máshogy kell megragadni a figyelmüket: nem a mesét kell felgyorsítani, hanem a gyerekek agyműködését kell megtornáztatni azzal, hogy a helyszíneket, érzéseket folyamatosan változtatjuk. Földről az égbe szállunk, majd a víz alá bukunk és ott termünk a csillagok között. Én mindig azt vallottam, hogy nem modernnek kell lenni, hanem jónak kell lenni. Mindig az volt a célom, hogy derűs, vidám történeteket írjak, mert a gyerekbe annyi életörömöt kell belegyömöszölni, hogy az kitartson az élete végéig.
A Tavaszi Fesztivál egyik kiemelkedő irodalmi eseménye lesz az ön nyolcvanadik születésnapjának alkalmából rendezett ünnepi est április 11-én. Mit szólt, mikor megkapta a meghívót?
Igen, a nyolcvanadik születésnapomat övező ünnepségsorozat valóságos megkoronázása lesz ez az este a Müpában, az pedig külön megtiszteltetés, hogy a költészet napján rendezik meg. Úgy érzem, hogy az a szeretet, amellyel én fordultam az évtizedek során az olvasókhoz, most megtöbbszöröződve árad felém. Bízom abban, hogy nem vállalnak velem nagy kockázatot és le tudom kötni egy egész estén át a közönséget. Igyekezni fogok!
