Márciusban jelenik meg a Jelenkor kiadónál Szabó Róbert Csaba legújabb kötete Alakváltók címmel. Az erdélyi magyar író, szerkesztő fikciós elemekkel tarkított regénye Gheorghiu-Dej uralmának korszakába, az ötvenes évekbe, majd a Ceauşescu-diktatúra első évtizedébe enged betekintést. Főszereplőink hegyeken bujkáló, fosztogató bandatagok, akiknek a rettegett román titkosszolgálattal, a Szekuritátéval gyűlik meg a bajuk. Érzi-e a hatását a román társadalom a több évtizednyi diktatúrának? Hogyan gondolnak vissza a Szekuritátéra? Kikről mintázta a szerző az Alakváltók főhőseit és mikor lesz fim a regényből? Interjú Szabó Róbert Csabával.
Az Alakváltók a kommunista Románia idejébe vezeti vissza az olvasót. Mi fogott meg leginkább ebben a korszakban?
Az ötvenes évek vadnyugati hangulata. 1954 körül a Szekuritáté körülbelül 600 szökevényt, és 32, általuk terroristának nevezett bandát tartott nyilván. A szökevények valóban szökevények voltak: a hadsereg munkatáboraiból (szénbányák) lógtak meg, vagy a kulákosítás elől menekültek el, vagy a régi rendszer híveiként érezték úgy, hogy más választásuk nincsen. Katonatisztek is voltak közöttük, akik kiebrudaltak a háború után a hadseregből. Meg vasgárdisták. Színes társaság volt, ami azt illeti, néhányuknak talán börtönben lett volna a helyük. A bandák a hegyekben bujkáltak, a front után maradt fegyvereket használták, és a berendezkedő kommunista hatalom képviselőit tartották az ellenségeiknek. Nem úgy kell elképzelni, hogy ezek a bandák szövetkeztek, és jól szervezetten, közös erővel harcoltak a kommunizmus ellen. Szó sincs róla, inkább folyamatosan menekültek, támadni nem tudtak, sokszor nem is akartak. Esélyük sem volt ilyesmire, mert időközben a Szekuritáté ráérzett, hogy megerősödésének a bandák elleni harc lehet a legfőbb záloga, és a vezetés mindent meg is adott számukra. Akkoriban három éves volt a kötelező katonai szolgálat, a hadsereg soha nem látott létszámúra duzzadt, és be is vetették a hegyeket jól ismerő, partizán módszereket alkalmazó bandák ellen. Egyenlőtlen küzdelem volt, de a terepismeret hiánya miatt nagyon sok kiskatona esett áldozatául a hajszáknak. 1962-ig fölszámolták az utolsó bandát is, de addigra ezreket nyomorított meg a rendszer, bárkire ráfoghatták és rá is fogták, hogy a banditák segítői. Volt néhány magyar is közöttük, Pusztai Ferenc és bandája. Amikor először olvastam róluk, úgy nyolc évvel ezelőtt, még semmit nem tudtam arról, hogy ez az 50-es években általánosan elterjedt jelenség volt Romániában, főleg a hegyvidékeken. Ami azt illeti, Székelyföldön erről még ma sem sokan tudnak, Pusztaiékat egyedülálló példaként emlegetik, ami igaz is, ha megnézzük, hogy az összes többi „ellenálló” román volt. Persze, Románia szinten sem jobb a helyzet, pedig pár éve a románok készítettek egy nagyjátékfilmet is a hegyekben bujkáló bandákról. Ahogy elkezdtem utánaolvasni, román forrásokat felkutatni, nyilvánvalóvá vált, hogy a Pusztaiék története is szélesebb kontextusban olvasandó. Némely román bandák szervezettsége többszörösen túltett Pusztaiék viselt dolgain, és nagyon komoly fejtörést okoztak a Szekuritáténak. Pontosan ezek miatt a nehézfiúk miatt vették komolyan az amúgy szerencsétlen sorsú Pusztaiékat is, lényegében a Szekuritáté kergette őket a tragédiába.
És amikor már mindent elolvastam, úgy döntöttem, nem Pusztaiék történetét kell megírni, hanem az ő alakjukra támaszkodva egy olyan történetet, amiben azért benne van ez a szélesebb kontextus. A dramaturgiai megfontolásokról nem is beszélve, mert Pusztaiék történetéből sok minden hiányzott, ami egy regényhez nélkülözhetetlen.
Milyen irodalmi művek inspiráltak, amikor megírtad a könyvet?
Azokra a kalandregényekre gondoltam néha írás közben, amiket gyerekként olvastam. És biztatnék mindenkit, hogy ugyanezt tegye, ha el fogja olvasni a könyvet. Szeretem keverni a műfaji elemeket, a Fekete Dacia c. könyvemben sem tettem másképp. Akkor Lovecraftra gondoltam, most talán a Sztrogoff Mihályra.
Az Alakváltókban sokat olvashatunk a Szekuritáté működéséről. A könyv megírásához levéltári jegyzeteket is felhasználtál. Mekkora szerepet kapott a kutatómunka?
A kedvenc időszakom volt. Beülni a levéltárba, és fellapozni a dossziékat, amikben minden ott van, ami a korszakot jellemezte. A Szekuritáté például 1951-ben utasította a helyi igazgatóságokat, hogy írják össze a hegyekben található faházakat, kunyhókat, esztenákat. És akkor az ember kinyit egy dossziét, amiben ott áll, az elmúlt tíz évre visszamenőleg, hogy milyen menedékhelyek vannak például a Kelemen-hegységben. Melyiket mikor építették, hány személyes, kik használják, milyen állapotban van. Még a koordinátákat is feltüntették. Ez egy regényíró számára maga a paradicsom. Az is látható, hogyan igyekeztek ellenséget találni a helyi szekusok, minden áron, hiszen verseny volt, és Bukarestből folyton eredményeket követeltek, így bármilyen csip-csup ügyet felfújtak. Elég volt egy rossz szót szólni, máris vitték az illetőt kényszermunkára. Elképesztő paranoia uralkodott. Folyton repülőből kiugráló jugoszláv meg amerikai ejtőernyősöket vizionáltak, még arról is olvastam, hogy amerikai pénzt dobtak le, hogy az itthoni „terroristák” előkészítsék a terepet, amikor majd Tito bevonul csapataival Romániába. Volt egy Victor Lupșa nevű kiebrudalt ezredes, aki még amerikai egyenruhát is szerzett, és úgy verbuválta bandájába az embereket. Őt beleírtam a regénybe is, sok, egyébként érdekesnek számító részletet viszont kihagytam. Elérkezik egy pontja a gyűjtőmunkának, amikor abba kell hagyni, és az anyagot meg kell szűrni.
A regény két főszereplője Sólyom és Szarvas, akik szembe mennek a diktatúrával és a társadalommal is: ölnek, fosztogatnak. Kikről mintáztad a főhősöket?
Ahogy említettem, az Alakváltók egyik főhősét, Sólyom Ferit Pusztai Ferencről mintáztam. Pusztai 1928-ban született Ozsdolán. A falu Kézidvásárhelytől 10 kilométernyire fekszik, a Kápolna-patak völgyében, hegyek, sűrű erdők veszik körül. A Zsil-völgyből történő szökése után az akkor még érintetlen, ember nem járta vadonban bujkál társaival, ha éppen nem a környékbeli falvakban tartózkodik. Verekedős, kötekedő, bicskázós legény. A Zsil-völgyi katonai munkaszolgálatra a falu, egyébként magyar nemzetiségű párttitkára küldi a nyugtalan vérű fiatalembert, ahonnan falustársával, Dézsi Dénessel szökik meg. Három és fél év börtönbüntetést ró rájuk ki a katonai törvényszék, de elfogni nem tudják őket. Több, kisebb-nagyobb rablást hajtanak végre az évek során, szövetkezeti boltokat fosztanak ki, a Szent Anna tónál kirándulókat támadják meg. Sorsa akkor pecsételődik meg, amikor 1953. aug. 9-ről 10-ikére virradó hajnalon Dézsivel megölnek két milicistát. Az utánuk való hajsza során rengeteg embert vallatnak ki, kínoznak meg, zárnak börtönbe. Pusztait tőrbe csalják, és 1955. augusztus 10-én, Almásréten agyonlövik. A történetéből néhány vonatkozást megtartottam, de sok mindent nem használtam föl, fikciós elemeket használtam, mert mégiscsak regényt akartam írni. Rájöttem, hogy meg kell változtatnom a nevét, éppen emiatt.
Sokat hallhattunk arról, milyen rettegett intézmény volt a Szekuritáté. Hogyan gondol vissza ma a román társadalom a kommunista titkosszolgálatra? Beszélnek róla a hétköznapokban?
Persze, beszélnek róla, például nagyon sokan úgy gondolják, hogy a marosvásárhelyi 90-es Fekete Március mögött is a forradalom után rögtön megszüntetett Szekuritáté állt. Bizonyítania kellett a létjogosultságát, bizonyítania kellett, hogy nélküle, lám, miféle szörnyű dolgok történnek. Újjá is alakították, és nyilván számítottak a tapasztalatra. Ha ez így igaz, akkor elmondhatjuk, hogy csupán az 50-es években használt, régi jó módszert vette elő. Nem volt nehéz, hiszen 89-ben nem tűnt el a keményvonal, Iliescu nem hogy akkor, ma is meghatározó tényező a román politikai életben. Ha az Alakváltóknak van mondanivalója, akkor éppen ez az, hogy amiképp a háború után a vasgárdisták zöme átvedlett kommunistává, és belépett a Szekuritáté kötelékébe, úgy a 89-es forradalom utánra is rengetegen átmentették magukat. Örök körforgás, ahol a demokrácia és a szabadság pár napig tartó illúzió, mint egy undorító hernyóból megszülető színes lepke, ami aztán újra petéket rak le, amiből újra hernyók bújnak elő, s aztán a lepke elpusztul. Amikor a keményvonalas, de rendkívül ravasz és dörzsölt kommunista Ion Iliescu feltűnt a színen, a tömeg azért hitt neki, mert az előző negyven esztendő agymosása törölte a történelmi tudatot, a dolgok nagyobb összefüggésben való szemlélését. És a kilencvenes évek elején, amikor egyszer csak összeomlik a román ipar, az infláció pedig az egekbe szökik, Iliescuék kárörvendezve nyugtázzák, hogy az emberek nosztalgiát éreznek a múltrendszer iránt. És Iliescu még mindig ebből táplálkozik.
Pályád során írtál forgatókönyvet is. Miközben az Alakváltókon dolgoztál, gondoltál arra, hogy nézne ki a filmvásznon a történet? Elképzelhetőnek tartod, hogy egyszer filmet forgatnak a regényből?
Most lehet, hogy meglepődsz, de azt kell mondanom, a forgatókönyv, legalábbis első draft formájában készen van. Másfél éve dolgoztam már a regényen, amikor a Filmalap 2014-ben meghirdette forgatókönyv-ötlet börzéjét, és én beadtam Pusztai banda munkacím alatt egy szinopszist. A zsűri a legjobb filmötletnek találta, így hát Török Zita dramaturggal, Lovas Balázs forgatókönyvíró bábáskodásával pár hónap alatt megírtunk egy első draftot, amiből elég sok mindent fölhasználtam a regény befejezéséhez. A történet még nem futotta ki magát, elképzelhető, hogy egyszer film fog készülni belőle, még akkor is, ha közhely, hogy az ember első forgatókönyvéből ritkán vagy soha nem csinálnak filmet. Amúgy forgatókönyv-írással folyamatosan próbálkozom, mindig is vágytam rá.
A kötet borítója rendkívül hatásvadász, figyelemfelkeltő. Kinek az ötlete, és mi volt a koncepció?
Nézd, a regény alapjául szolgáló történet is rendkívül hatásvadász, abban az értelemben, hogy egy ilyen sztori nem mindennapi, ezt könnyű belátni. Rögtön megragad, fölkelti a figyelmedet, nem ereszt. Már akkor is az volt, a maga idejében, hallatlan. A szereplői rengeteget szenvedtek. Iszonyú erősnek találta mindenki, akinek csak beszéltem róla. A borítót Tillai Tamás tervezte, én csak ahhoz ragaszkodtam, hogy a felhasznált fotó Mircea Ștruțeanu fényképész barátom munkáiból legyen kiválogatva. Mircea folyton a hegyekben csavarog, sziklamászó, rengeteg projektje kötődik az erdőhöz. A regény nagy része pedig azokban az erdőkben játszódik, ahol Mircea hiúzokat, farkasokat, ezer éves fákat, betonbunkereket és meztelen nőket fotóz.
Attól függetlenül, hogy már felbomlott a diktatúra, az évtizedekig tartó félelem, bizonytalanság, bizalmatlanság hosszabb távon is rányomhatja bélyegét egy nemzetre. Mennyire él ma a román társadalomban a diktatúra emléke? Érezteti-e még hatását?
A hatalom gyakorlásában mindenképp, de az emberek gondolkodásmódjában is sokszor tetten érhető. A hatalom nem is tudna másképp működni, ha nem volna egy olyan bázisa, ami elvár bizonyos reflexeket. Ráadásul olyan időket élünk, ahol az általános kontrollra való hivatkozás rendszerszervező elv, világszinten. Lehet, hogy nem is volt másképp sohasem, lehet, hogy végig illúziókat kergettünk. Nálunk Romániában a belügyi autókat külön rendszámmal látják el. A minap hazafelé sétáltam a lányommal egy nyugis utcán, napsütésben, és akkor befordult egy ilyen belügyis autó a sarkon, és két férfi bámult ki belőle, rendkívül rossz arcú embereknek tűntek, mintha az 50-s évekből pottyantak volna ide. Az, hogy én azt gondolom róluk, amit gondolok, az is a diktatúrának köszönhető, a gyanakvás. De az is, hogy joggal gondol olyat bárki, hogy alig változott valami. Lehet, hogy egészen tisztességes emberek voltak, ki tudja. De a reflex nehezen módosul. Annyi változott, hogy a viszonylagos jólét elfeledtet dolgokat az emberekkel, azt, hogy mi történt, és itt a kulcsa a dolgoknak, mert senki sem akarja éhezni látni a saját gyerekeit. Számomra gyerekként 1989 a francia ruhasegély-szállítmányok mindent átható öblítőillata jelenti. Addig maró szagú, legföljebb szagtalan mosószerekkel mostak az emberek Romániában, vagy háziszappannal. Az öblítőt senki, vagy nagyon kevesen ismerték, legalábbis azt a finom kiadást, amit mondjuk a franciák használtak. A szülőfalum összes osztályterme tele volt a kamionokból kipakolt ruhás zsákokkal, ilyet senki sem látott még ott. Addig kátrányszag volt, mert azzal kenték föl a padlót. Az új illat a jólét ígéretének számított. A szegénység a kilencvenes években sem szűnt meg, és hiába értette meg mindenki, hogy öblítő nélkül is tiszták lesznek a ruhák, mégsem akar már senki öblítő nélkül mosni, azóta sem. Szükség van a jólétre, még ha azt illúzióknak is nevezzük. És ez nem értékítélet, ez van.
