Ha egy könyv beszippantott, azt onnan tudom biztosan, hogy napközben akár többször, a legváratlanabb pillanatokban is eszembe jutnak a szereplők, és azon agyalok, hogy… Ez esetben is a semmiből tört rám a gondolat, kik fordultak meg „Aláaddin boltjában”, hány bábut készíthetett az öreg Beddi mester, hová tűnt Rüya és visszatér-e a férjéhez Galiphoz, na és Celal, a híres tárcaíró, ő előkerül-e végre valahára. A Helikon Kiadó Orhan Pamuk – először 1990-ben kiadott – Fekete könyvével indítja a Pamuk-életműsorozatát.
Szokatlan módon a könyv kissé döcögősen indult be nálam, valahogy kívülállónak éreztem magam egy darabig. Az első hatvan oldalig biztosan. És ugye, nem lehet ennyi ideig magára hagyni az olvasót, mert az megunja, és félreteszi a könyvet, már ha megteheti. Dacára annak, hogy egy népszerű és elismert író gondosan megfogalmazott szavait olvastam, eleinte sokszor eluntam magam egy-egy hosszú mondaton belül. (Márpedig a hosszú mondat nem feltétlenül jelent unalmat, sőt, vegyük csak Dragománt, aki egy percig sem hagyja elkalandozni az olvasót, pláne nem unatkozni, tök mindegy a mondat hosszúsága.)
Tény, hogy nem lehet mindig csúcsteljesítményt nyújtani, akkor sem ha az ember éppenséggel Nobel-díjas író, mint ez esetben.
A történet nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy az isztambuli ügyvéd Galip, keresi feleségét, Rüyát, aki egyik napról a másikra hagyta el őt. Galip, az asszony bátyja a híres tárcaíró Celal lakására siet, hátha nála találja Rüyát, de nem jár sikerrel. Egy idő után mintha az ördög szállta volna meg, kísértésbe esik és Celal bőrébe bújik: hordja a ruháit, megírja helyette a tárcákat, és a telefont is készségesen kezeli a férfi nevében.
Mindeközben Isztambulban kalandozunk, olyan érzésünk támad, mintha álomról álomra ugrálnánk, olykor pedig nyomasztó lidércekbe csöppennénk: szűk levegőjű szobákba, félelemszagú politikai időkbe és a két világ között rekedt lélek bizonytalanságába. Utóbbi egyébként is visszatérő motívum Pamuk könyveiben, hiszen ahogy a kötetben is olvashatjuk, a „fanatikus muszlimok számára az iszlám Törökország szégyenfoltjának számító Isztambul” a kettős lét bölcsője is egyben, furcsa olvasztótégelye a nyugati és a keleti világ találkozásának, az e kettő ellentétéből fakadó válságoknak, legyen szó személyes, vallási, ideológiai vagy kollektív szintekről.
A törés, vagyis az ún. „beszippantódás” a Beddi mester gyermekei című írásnál következett be nálam. Megrázott az öreg bábkészítő mester szimbolikus története, és bár nem ismerem sem a törökök, sem Isztambul történelmét behatóan, az olvasása közben átéreztem a helyiekre évszázadok óta rá nehezedő súlyt, a fent említett kettősségekből kibomló önellentmondást, kis túlzással azt mondhatnám egy nép, de legalábbis egy generáció identitászavarát.
Úgyhogy innentől kezdve nem voltam többé kívülálló, és engedtem, hogy Pamuk jóízűen meséljen. Mondhatom, egészen jól összebarátkozunk a végére.
Orhan Pamuk: Fekete könyv, Helikon Kiadó, 2015., 500 oldal, 3990 forint itt 3192 forint
