Kornis Mihály új könyvének bemutatója

Kornis Mihály: Hol voltam, hol nem voltam című könyvét december 8-án, csütörtökön mutatják be az Írók boltjában. A szerzővel Révai Gábor és Mészáros Sándor szerkesztő beszélget. Részlet a könyvből.

K o r n i s M i h á l y

Hol voltam, hol nem voltam

A KÉRDEZŐ: RÉVAI GÁBOR

1

A kezdet arany csillogása

Jó ez a szék, mert az ember érzi a saját súlypontját, és ettől természetesen a gerince sem fáj, meg, hogy is mondjam, önmagam vagyok.

A súlypontot értsem egy kicsit átvitt értelemben?

Nem, épp az az érdekes, hogy ha érzem a súlypontomat, akkor sokkal koncentráltabban tudok jelen lenni. Ez részben talán színházi tapasztalat. Akkor lehet megszólalni, ha az ember érzi a súlypontját.

Hát akkor kívánom, hogy most kezdődő beszélgetéseink során végig érezd a súlypontodat.

Szeretném.

Az első nagy téma, amely akár minden utána következőt is magába foglalhat, az én megfogalmazásomban valahogy így hangzik: hogyan lettél azzá, aki vagy? Tulajdonképpen nem az életed eseménytörténetére vagyok kíváncsi. Ráadásul, főleg ami a gyerekkorodat illeti, ezt sokszor földolgoztad az írásaidban. Valahol a kettő – életrajz és irodalom – között szeretném elhelyezni a beszélgetésünket. Azt mindenképpen meg akarom kérdezni, mi a te örökséged?

Nagyon szépnek tartom a kérdésed, hogyan lettem azzá, aki vagyok. Inspiratív és elgondolkodtató. Felelősséget érzek, tehát komolyan szeretnék válaszolni: a titokhoz való viszonyom tett azzá, aki vagyok. Mióta az eszemet tudom, a titok problémája foglalkoztat, pontosabban a létezésem titka. Érdekesnek tartom, hogy élek. Hogy lehet az? Mi a tennivalóm? Mostanában nézek szembe azzal, hogy előbb vagy utóbb meg is fogok halni. Most már nemsokára. Mit tegyek, még ez is érdekel. A halálból „még nem tért meg utazó” – Hamlet mondja ezt –, mégis mindenki úgy tesz, mintha tudná, miről beszél, amikor a haláláról beszél. Ez ugyanaz a probléma, mint az univerzum végessége, netán végtelensége. Ki járt már a végére? Ki járt bárminek a végére, ami alapvető? Mi az idő? Szerintem ez az egyetlen kérdés. Illetve létezik még egy kérdés: az istenkérdés. De nem biztos, hogy az idő kérdése és az istenkérdés nem egy és ugyanaz. Mindenesetre azért nincs válasz egyikre sem, mert ezek nem választ, hanem reményt igénylő kérdések. A remény, hogy ez a kérdés egyáltalán létezik, nem válasz, hanem viszony. A kérdés tagadása is viszony. Mi már beszélgettünk erről egyszer[1] – tudod, hogy nekem minden erről szól, a Mondhatatlanról. Én egyetlen mondhatatlan kérdést érzékelek: a titkot. Újabban így hívom, csak ne kelljen kimondanom azt a szót, hogy Isten. Létezésünk puszta ténye is titok és felfoghatatlan csoda. Sokkal valószínűbb volna, hogy ne legyek. Azt mondják, ha az ember túl van a hatvanon, valószínűleg már nem sokáig él. Mindig is ezt mondták, de nem a halottak, hanem akik éltek, élnek, mint én, azok mondják, hogy majd egyszer nem leszek. Honnan veszik olyan biztosra? Ki a botrányosabb: aki meghal, vagy aki azt mondja, hogy a másik meghal? Nem emlékszem olyan időre, hogy ne lettem volna. De a kíváncsiság is egyre nő bennem. A titok valamiképpen egyre közelebb van, mind inkább körülvesz, és…

Nem akarom, hogy kitérj az örökség kérdése elől. Most ne csak arról beszéljünk, mivé lett Kornis Mihály, hanem arról is, hogy mitől és hogyan lett azzá.

Jó, mindjárt. De én nem vagyok Kornis Mihály, sem Kertész Mihály. Azok mindössze rám osztott, illetve általam megformált szerepek. Én az vagyok, aki a mi családunkból él. Én vagyok köztük az utolsó, mind apai, mind anyai ágról. Az egyetlen, aki még él. Ez azt jelenti, hogy amikor meghalok, a mi családunk kihal. Nincsen gyermekem. 1949-ben születtem. Kései gyermeknek számítottam: az apám már negyven volt, édesanyám is elmúlt harminchat éves, az iskolákban, ahová jártam, általában mindenkinek sokkal fiatalabbak voltak a szülei. Apámat például gyakran hitték a nagyapámnak, a nagyapámat pedig a dédapámnak. Miksa nagyapám, apám apja, életem első tíz évében, ami a legdöntőbb korszak, az összes rokonom közül, a szüleimet is beleértve, a legtöbbet volt velem. Neki még a tizenkilencedik századból is voltak emlékei, millennium előttről szóló pletykákat is hallottam, amikor délelőttönként befeküdtem mellé az ágyba. Sokszor az ágyban feküdt. Komor, beteg ember volt. De szeretett, és mindenfélét mesélt nekem.

A családtól kapott emlékörökségem száz esztendőt fog át. Ebben egyben van az elképzelt és a valóságos világ – mármint a fejemben. A békeidők. Amire jött a háború, azután Horthy, és még egy háború… A szüleim már nem is hittek benne, hogy nekik még gyermekük lehet. Apám ifjúkorában nőfaló agglegény volt, anyám viszont ’45 után sokáig az imádott első férjét gyászolta. A Don-kanyarnál pusztult el. A háború után egyikük sem akart megházasodni. Apám azt hitte, most végre szabadon élhet, pénzt akart keresni, anyám viszont – kétségbe volt esve, ő nem akart semmit. Szeretett volna meghalni. Ám ’47 őszén a Szűcsipari Szakszervezet lépcsőházának egyik lépcsőfordulójában szembejött vele az apám, és első látásra halálosan belészeretett, pár hét múlva meg is kérte a kezét. Anyu habozott, illetve eleinte kereken elutasította apám udvarlását. Sokáig árulásnak érezte, ha apámhoz férjhez menne. Már van neki férje, de megölték. Apa lovagiasan tisztelte a gyászát – de tovább udvarolt. Elhatározta, hogy boldoggá teszi az anyámat. Kitartó volt.

Édesapám különben jóképű férfi volt, jó humorú, gáláns, gyöngéd, nagyvonalú. Csak hát más világ, mint az anyám. A mamám megítélése szerint az ő világánál alacsonyabb intellektuális szinten állt. Szeretett ugyan olvasni, még az én időmben is becsülettel végigolvasta az összes könyvet. Amiket az anyám hazahozott, majd elolvasva letett az asztalra, azokat ő azonnal magához vette – ez is annyira aranyos volt benne… Ő is elolvasta. Lépést tartott. Tőlük lestem el az olvasást mint szokást. Minden nap olvasni kell. Azt hittem, a felnőttek mind olvasnak. Sok korabeli olvasmányukra emlékszem Thomas Mann csillagos kötésű életmű-sorozatától a Thibault családon és a Mauriac-regényeken, Schwarz-Bart:[2] Igazak ivadékán, Irwin Shaw Oroszlánkölykökjén keresztül egészen az 1956 után sorra megjelenő Szabó Magdákig meg a Modern Külföldi Klasszikusok sorozat köteteiig. Hamarosan már én is elolvastam, titokban, napközben, amit ők elalvás előtt, este. De Apa, amíg meg nem nősült, mindennél jobban szerelmes lenni szeretett, éjszakázni, csajozni és danszolni, dőzsölni szeretett, legalábbis ilyeneket mondott. De a bárokban nem ivott, hanem lébuskázott. Ez a nőzés. Imádott jassznyelven beszélni, száguldozni a lehúzható tetejű kocsijaival – 1945 és 1948 között egy röpke pillanatra újra volt kocsija, sűrűn cserélgette. Az éjszaka császárának képzelte magát, de csak egy kedves, ártatlan lump volt. Édesanyámat megpillantva egyszer s mindenkorra lemondott az éjszakázásról. Anya lett a mindene.

Édesanyám első férje egy finom lelkű, szelíd természetű ügyvéd volt. Ízlésében, tudásában, megjelenésében egyaránt elegáns és komoly. A modern festészet és irodalom barátja, műgyűjtő. A Vajda János Társaság rendezvényeinek lelkes látogatója, Szerb Antal, Halász Gábor, Radnóti személyes ismerőse. Édesanyám három idegen nyelven beszélt, ötön olvasott, portugálul is tudott, az iskolából hozott valamennyi görög és latin tudást, úgyhogy ő nemigen használta az Idegen Szavak Lexikonját. A felsőkereskedelmiben Barta János volt a magyartanára. Imádta. Roppant könnyen tanult, nagyon jó feje volt, a színjátszáson kívül jól énekelt, zongorázott, gitározott, kasztanyettán is kísérte magát, ha kellett. Értett hozzá. Kiskoromban megtaláltam a kasztanyettáját a szekrénye alján, akkor megmutatta, hogy mi mindent lehet csinálni vele. Közben sírva fakadt. Erős tehetségű színésznőnek indult. Alt hangú, elementáris erejű szépség. Góth Sándor és felesége – ezek híres vígszínházi színészek voltak – magán színiiskolájának elvégzése után először a Belvárosi Színházban játszott…

Kornis Kató. Az ő nevét vetted fel írói nevedül?

Igen. És azt hallottam mindig, nem csak az apámtól, hogy 1935 és ’45 között nem volt nála csinosabb nő Budapesten. Persze minden fiú ezt mondja. De a róla maradt fényképeken ez tényleg nagyon látszik. Nem egyszerűen szép volt, hanem sugárzóan tehetséges. Te azt nem tudod elképzelni…! – így kezdték róla a beszédet mindig, akik a háború előttről ismerték. És hogy egy épeszű világban bizonyára komoly színészi karriert futhatott volna be. De hát neki a színészi pálya szempontjából sorsdöntő éveiben a nácizmus fenyegetésével kellett szembenéznie. Az ő története az, hogy kamaszkorától készült rá, hogy tündököljön, de aztán jött Gömbös Gyula, Imrédy Béla, Hitler Adolf és Szálasi Ferenc… Elvették a kedvét a tündökléstől. A második világháború után meg Sztálin és a Rákosi-terror. Az ki is tekerte a karrierje nyakát. Nem tudta folytatni a színésznői pályát. A Nemzetiben is hamarosan szó szerint burzsoá szépségnek nyilvánította Major,[3] ez így le is van írva az őt elbocsátó határozat indoklásában. Burzsuj férj burzsoá szépségű feleségére nincs szükség a Nemzeti Színház művészeti munkájában. Világos, nem? Valahol még megvan.

Egyszer aggkorában megkérdeztem Pártost – Pártos Gézát, aki Anyuval együtt kezdte a pályát színészként, sokszor a partnere volt a Nemzetiben is, később pedig, míg 1969-ben nem emigrált, a régi pályatársak közül azok egyike volt, aki akkor is tisztelettel köszöntötte az utcán, amikor anyám már a hétköznapok húsdarálójába került, és ő a Madách Színház híres rendezője volt, meg talán a legjobb színészpedagógus is a Főiskolán –, mondja, tényleg tehetséges volt a mamám? Féltem, mit mond. Hát botrányt csinált! „Hogy kérdezhet ilyet? Hogy jó színésznő volt-e? Nemzedékében a legtehetségesebb!” És hosszan sorolta, mit tudott, amit senki más… Megírtam az Egy csecsemő emlékirataiban.[4] Abból érzem, hogy ez így lehetett, mert elgazosodva még bennem is maradt egy kevés abból, ami benne volt. Pedig én nem is próbálok, mielőtt elmondok valamit. De a Mamából – ebbe belesápadt az egész élete – adminisztrátor lett, naponta megalázott tisztviselőnő. Terves-statisztikus, Zuglóban és Erzsébeten, igencsak szerény helyeken. Kulizott. Anya nyelvén ezt így hívják. A tragédiája, azt hiszem, akkora volt valóban, amekkorának ő érezte. Egy 1952 után nem sokkal írt önéletrajzában ezt írja – felolvasom neked:

„Apa nélkül nevelkedtem, s édesanyám, aki 13 éves kortól fogva dolgozott, tette lehetővé számomra, hogy leérettségizzem. Németül, angolul, olaszul, franciául olvasok és írok. Érettségi után Ódry Árpád[5] révén alig egy éves tanulás után szerződést kaptam a Belvárosi Színházhoz. A Belvárosi Színházból a zsidótörvények miatt kellett eljönnöm. 1938-ban állásomat elveszítettem, s egy női vocal-ötössel kimentem külföldre. 1940-ben tértem vissza. Ekkor férjhez mentem dr. Fehér Andor ügyvédhez, aki 1943-ban Gorkijnál mint munkaszolgálatos eltűnt. 1948-ban másodszor is férjhez mentem, Kertész István szűcshöz, aki akkor a Szőrmeáruforgalmi Kft. tagja volt. Ez a Kft. 1949 márciusában önként felszámolt, s 1949 decemberében végleg megszűnt. Férjem a Könyvterjesztő Nemzeti Vállalat vidéki üzemszervezője lett. Ebből a házasságomból 1949. május 10-én kisfiam született. A terhesség, a szülés, majd a csecsemő gondozása tartott az utolsó két évben kényszerűen vissza attól, hogy a pályán működhessek. 1950 októbere óta a Fővárosi XIV. kerületi Építőipari Vállalat anyaggazdásza és anyagbeszerző vagyok. 1950. szeptember 1-től 1952. május 1-ig a Szerves Vegyipari Kutató Intézet tervosztályán dolgoztam anyag–beruházás–műszer vonalon. Az intézet jó munkámért 500 ft. jutalomban részesített…”

Mire én megszülettem, már csak egy porig sújtott asszonnyal találkozhattam, aki el akarta felejteni a múltját. Amire képtelen volt. És a gyásza fájdalmán az életem első kilenc hónapja után következő nagyjából tíz évben elég ritkán tudott átlátni. Nemcsak az első férjét siratta ő, hanem eleven halottnak érzett önmagát is. Sokszor mondta, az fojtogatja, hogy sem az első férjéhez, sem a tehetségéhez nem tudott igazán hű maradni. Pedig hát ez nem igaz.

A fia létezése nem vigasztalta meg?

Amíg kicsi voltam.

Ez nagyon evidens vigasz, nem?

De igen, csak ez az egész mégse olyan egyszerű. Mély belső élettel rendelkező ember volt, és magához kegyetlenül őszinte. Először még kisgyermekkoromban szégyellte el magát, mert úgy kétéves korom tájt rájött, hogy ő bennem igazában nem is engem, hanem az első férjét szereti, őt reméli bennem, újjászületve… Miközben mégis azon eszi magát, hogy nem attól az embertől szülte a gyermekét, akitől a vágya lett volna. Hanem attól, akihez a mamája, zsarnoki hajlamú asszony, hozzáparancsolta. Sokat beszélgettem ám vele ezekről a dolgokról. Mindenről beszéltünk. Nagyon korán. És az apámmal is. Élesen különböző, de nagyon intim beszélgető viszonyban voltam egyikkel is, másikkal is. Lassacskán Anyu rádöbbent, hogy én mégsem az első férje reinkarnációja vagyok, hanem az apám fia. Mi több: még az övé is, nagyon is, rá hasonlítok a legjobban, de jól összekeverve magamban az ő, Apuval igen ellentétes vonásait. Mindenért folyamatosan büntette magát. Ha már nem tudott meghalni. Amiért férjhez ment. Amiért még él. Olyan dolgok miatt szégyellte magát, amikről nem is akarta, hogy én tudjak, nem akart róluk beszélni, azután mégis beszélt. Elemien őszinte lény volt. Mint az apám is. Ezért lehettek mindennek ellenére ők férj és feleség. De értsd meg, amíg le nem érettségiztem, az anyám őrült rajongással vett körül, habár nagyon következetlenül. Nagy szigorral dédelgetett. Mint élete úgynevezett egyetlen vigaszára tekintett rám egyfelől, s bevallhatatlan csalódására, mármint magával kapcsolatban, másfelől. Volt, amikor úgy érezte, ő engem egyáltalán nem is érdemel meg. Nem volt könnyű megfelelnem a magas várakozásainak. Tán nem is helyes, hogy beszélek erről. Inkább befejezem a házasságuk történetét.

Jó.

Kezdetben úgy állt a helyzet, hogy anyám sehogy sem akart férjhez menni, de a két jövendő nagymama összebarátkozott és megbeszélték, hogy ők összefognak s vállvetve mindent elkövetnek, hogy a két ember az utolsó pillanatban – ez már 1948-ben volt – házasodjék csak össze: legyen gyermekük. Mindkét nagymamám unokára vágyott. Az a mulatságos helyzet állt elő, hogy a mamám anyja szinte bele volt zúgva a papámba, és a papám anyja is rajongott a mamámért: az első nő, aki megérdemelné a fiamat! De anyukámnak apámban csak a férfi tetszett, az ember az ő számára kevés volt, azt hiszem, a gyászától függetlenül, így érezte őszintén. Apa szőrmekereskedő volt, mestersége szerint szűcs, nem művész. Mégis mindkét nagymama ideálisnak találta a fiatalokat egymásnak. Talán igazuk is volt. Úgy gondolták, Pistának most már abba kellene hagynia a csajozást, a mamámnak meg abba kell hagynia a gyászolást. Heltai Jenő: A néma levente cselekménye ez, vagy Plautus Hetvenkedő katonájáé, a nagy emberi tapasztalaté, hogy egy vigasztalhatatlan özvegyet csakis földi szerelemmel lehet és kell is kimenteni a gyászából, az önpusztításból.