Archív

Rossz szex 3.

tncos 2

“Ritkán van része az olvasónak olyan lenyűgöző élményben, mint amikor tanúja lehet, hogyan épít fel valaki egy egész univerzumot néhány alapvető, és nem egy esetben meglehetősen idejétmúlt szexuális frusztrációra.” Dunajcsik Mátyás író, műfordító véleménye a Rossz szex díjról. (Fotó: Révai Sára)

Valószínűleg nem vagyok egyedül azon véleményemmel, miszerint Nádas regényszörnyetege okkal és joggal érdemli meg a Literary Review által immár tizenkilencedik alkalommal kiosztott Bad Sex Awardot és a nem kevésbé nagy múltú irodalmi Nobel-díjat is – egyszerre. A Párhuzamos történetek a maga ezeroldalnyi terjedelmével olyan narratív, nyelvi és – a felhasznált tudásanyag elképesztő szélessége okán – tudományos teljesítmény, melyhez hasonlót nem hogy Magyarország, de valóban az egész világ irodalmi közvéleménye nem látott az új évezredben, s talán csak Roberto Bolaño 2666 című, szintén ezeroldalas monstrumával lehet egy lapon említeni. Az elismerés pedig nem egyszerűen a sportteljesítménynek jár – Nádas regénye nem azért nagy teljesítmény, mert hosszú, hanem azért (is) nagy teljesítmény, mert hosszúsága ellenére is képes jelentős maradni. És még sok minden ellenére: ezek egyike a regényvilág több oldalról is kifogásolható viszonya a szexualitáshoz.

Ritkán van része az olvasónak olyan lenyűgöző élményben, mint amikor tanúja lehet, hogyan épít fel valaki egy egész univerzumot néhány alapvető, és nem egy esetben meglehetősen idejétmúlt szexuális frusztrációra. Mintha csendes, frigid őrületbe vegzált, elképzelt nagynénénk szennyes csipkebugyijai között turkálnánk fulladozva. Akiről van értelme leírni egy olyan mondatot, mint Nádas az Évkönyv utolsó fejezetében haldokló öreg hölgyről: „Ha bepisil, hiába élt.”

Nem hiába mondja szerzőnkről Esterházy A ritmus című laudációjában, hogy „van benne valami nagynénis is” (majd sietve hozzáteszi: „Tantén én családi tapasztalatból kicsit mást értek, mint szokás, valami szorongatóan, lidércesen nagyszabásút, ami egy világrendre vagy annak hiányára figyelmeztet”). Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom: Nádas mindmáig, nemzeti irodalmunk hajnalától a mai napig bezárólag a legjólneveltebb írónk. Életműve pedig egészen könnyen értelmezhető eme jólneveltség adamantrácsainak egyre dühödtebb és egyre nagyszabásúbb rángatásaként. A Párhuzamos történetek gyászfekete borítótáblái között már konkrétan egy igazi atomvillanásnak lehetünk tanúi, melynek során bolygók születnek és halnak el, galaxisok torlódnak egymásra és fajok születnek és halnak ki néhányszáz oldalakon – a baj csak az, hogy a néma rácsok mégis kíméletlenül állják az ostromot. Egyetlen érintés, egyetlen orgazmus, egyetlen óvatlan mozdulat sem történhet meg ebben a regényvilágban úgy, hogy szerzőnk ne regisztrálná egészen pontosan az adott cselekedet illetlenségi fokát, és ne róná ki szereplőjére az ezért járó, gondosan számontartott szorongásadagot.

A mai olvasó számára pedig mindez ott válik egészen súlytalanná, sőt nevetségessé, amikor mélyen magába nézve a saját lelkében már csak egy szökkenéssel átugorható, jelzésértékű léckerítéseket talál a mozdíthatatlan rácsok helyett.* Egyszerűbben fogalmazva: képes úgy magához nyúlni, horribile dictu baszni egy kiadósat egy vele azonos neművel, hogy ez számára nem jelent egyet az összeurópai kultúra totális összeomlásával.

Az olvasói éntapasztalatnak és a regényhősök világtapasztalatának ez a diszkrepanciája az, ami Nádast végső soron a Bad Sex Award egyik legelőkelőbb jelöltjévé teszi. Nádas figurái szinte egytől egyig a szégyen mazochistái, de mint minden nagyszabású perverziónak, azért ennek is megvan a maga méltósága és delejes vonzása. Főleg, ha mindez olyan döbbenetesen konzekvens, és maratoni távig kitartott világteremtő erővel párosul – ezt nevezte Radnóti Sándor a könyvről írott kritikájábana regény „realisztikus irrealitásának” –, mint amilyennel a Párhuzamos történetek büszkélkedhet. Nádasnál a kínosan furcsa szex nem egyszerűen írói ügyetlenség vagy hiba, hanem világnézet.

Ami persze egy másik szempontból akár ki is emelheti szerzőnket a díj többi előkelő jelöltjei közül.

* (Lábjegyzet a nagynénikről)

Joggal vethetnénk fel e diszkrepancia védelmében, hogy mindez csupán a jelen kor és a Párhuzamos történetek által tárgyalt időszak közötti kulturális különbségekből adódik, így anakronizmus volna számonkérni rajta a harmadik évezred szexuális felszabadultságát. Én a magam részéről mégis azt gondolom, hogy a mégoly fájdalmas részletességgel kivesézett századfordulós nagynénik is inkább olyanok lehettek, ahogyan Szabó Magda írja le őket a Régimódi történet egyik bekezdésében: „»Volt egy daluk – suttogta anyám szomorúan, és bánatos hangja olyan ellentétben állt azzal, amit mondott, hogy máig visszacseng a hangja –, Gizi az asztalon táncolt, a poharak közt, nagyapád tapsolt neki, és azt énekelte: Ó, Melinda, mért vagy kurva, mikor nem vagy rászorulva.« »Tessék?« – kérdezte apám elbűvölten. »Igen« – rebegte anyám. Szabó Elek a térdét csapkodta, fulladozott, aki valaha életében csak egyszer látta a harmadik Párkát, örök feketében, a Zita királyné kalapjához hasonlító fejfedőjén egy koszlott madárfejjel, horgolt cérnaszatyrokban titokzatos tárgyakat cipelve, igazán mindent asszociált Jablonczay Gizellához, csak azt az egyet nem: kurva. »És mit felelt? – pukkadozott apám a nevetéstől. – Nagy botrány volt? Beszéljen!« »Ezt se lett volna szabad elmondanom – felelte anyám búsan. – Maguk mindent kicsúfolnak. Gizi ilyenkor választ énekelt. Azt dalolta: Azért vagyok olyan kurva, mert bíz’ rá vagyok szorulva. Ez nem nevetni való.«”

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top