Kinek jut eszébe a nyár kellős közepén felhívni leendő iskoláját?

Illemtudó Ifjú Hölgyek Lankáserdő-Hímesréti Akadémiáját évek óta szigorúan kormányozza Miss Morc, az igazgatónő. Véget ért a nyári vakáció, és a diákok lassan visszatérnek az ódon falak közé. Sőt, újak érkeznek, mint például Alice-Miranda. Ő igazán nem mindennapi jelenség. Mert hát kinek jut eszébe a nyár kellős közepén felhívni leendő iskoláját? Természetesen neki, Alice-Mirandának.

A Manó könyvek jóvoltából itt egy részletet olvashatsz Alice-Miranda sztorijából, innen pedig megrendelheted. Ha kíváncsi vagy, mit írt róla kollégánk, akkor lapozz ide!

1. Fejezet

Alice-Miranda Highton-Smith-Kennington-Jones búcsút intett a szüleinek a kapunál.

– Szia, anyu! Kérlek, légy erős! – Miranda anyukája válaszként hangosan felzokogott.

– Jó golfozást, drága apukám. A tanév végén találkozunk!

– Mire apukája beleszipogott a zsebkendőjébe.

Mielőtt búcsút inthettek volna neki, Alice-Miranda már a sövény szegte kerti úton szökdécselt új otthona felé.

Az Illemtudó Ifjú Hölgyek Lankáserdő-Hímesréti Akadémiája két és fél évszázados múltra tekintett vissza. Alice-Miranda anyukája, nénikéje, nagymamája, dédmamája mind ide jártak. De akkoriban egyikőjük sem volt ennyire ifjonc, és ennyire céltudatos, mint ő.

Alice-Miranda szüleit valósággal sokkolta, amikor megtudták, hogy lányuk felhívta az iskolát, és megkérdezte: beiratkozhatna-e már most. Végeredményben még csak hét és egynegyed éves volt, és jövőre kellett volna elkezdenie itteni tanulmányait. Ám az eddigi iskolájában, a Zsebibaba Előkészítő Iskolában eltöltött két év alapján úgy érezte, készen áll a nagyobb kihívásokra.

És hát mi tagadás, Alice-Miranda mindig is más volt, mint a többi gyerek. Nagyon szerette a szüleit, és a szülei is nagyon szerették őt, de egy igazi bentlakásos iskola a kaland ígéretével csábította őt.

– Anyukám, hidd el, sokkal jobb ez így – mosolygott Alice-Miranda. – Mind a ketten nagyon keményen dolgoztok, és neked sokkal fontosabb teendőid vannak, mint hogy örökké engem kísérgess. Mostantól minden hobbimat az iskola falain belül űzhetem. És képzeld el, anyu, nem kell többet várakoznod rám, miközben balettozom, zongoraórám van, vagy éppen lovagolok!

– De, édesem, én cseppet sem bánom, ha rád kell várnom – tiltakozott az anyukája.

– Tudom, hogy nem – ismerte el Alice-Miranda. – Gondoljatok inkább úgy a távollétemre, mintha vakációzni mentem volna. A végén persze ugyanolyan nagy lesz az izgalom és a készülődés a hazatérés miatt, azzal a különbséggel, hogy akkor én utazom majd haza hozzátok.

Megölelte az anyukáját, megcirógatta az apukája homlokát, közben pedig a kezükbe nyomott egy óriási doboz zsebkendőt. Noha a szülei egyáltalán nem szerették volna, hogy elutazzon, tudták, hogy nincs értelme vitatkozni. Ha Alice-Miranda egyszer elhatározott valamit, akkor onnan már nem volt visszaút. A tanárát, Miss Knédlit egy cseppet sem lepték meg Alice-Miranda tervei.

– Természetesen, mindannyiunknak rettenetesen fog hiányozni – magyarázta Miss Knédli Alice-Miranda szüleinek. – Az önök lánya azonban a legteljesebb mértékben készen áll egy ilyen komoly lépésre. Nem tudok egyetlen olyan okot sem mondani, ami miatt vissza kellene őt tartani.

Így hát Alice-Miranda útnak indult. Lankáserdő-Hímesrét hatalmas volt, több ezer hektáros, smaragdszínben zöldellő gyepen terült el. Az iskola környékét vörös téglás, ódon épületek sokasága pettyezte, melyek legpompásabbika egy régi nagy épület, a Lankáserdő-ház volt. Labirintusfolyosóin egykori igazgatónők képei függtek a falakon, akik igen szigorúan néztek, és ódivatú ruhákat viseltek. A serlegszekrények dicső trófeáktól ragyogtak, az előcsarnok pedig felbecsülhetetlen értékű régiségekkel volt tele. És kivétel nélkül minden a helyén volt. Ám attól a pillanattól kezdve, hogy Alice-Miranda betette ide a lábát, mégiscsak az a furcsa érzés motoszkált benne, hogy valami bizony hiányzik – és a megérzéseiben szinte sosem csalatkozott.

Az igazgatónő, Miss Morc, nem sietett elő a dolgozószobájából, hogy találkozhasson vele. Az iskola titkárnője, Miss Higgins fogadta a kapunál Alice-Mirandát és a szüleit, ugyanakkor eléggé meg volt lepve, hogy ott látja őket.

– Jaj, milyen rettenetesen sajnálom, Mr. és Mrs. Highton-Smith-Kennington-Jones – magyarázkodott Miss Higgins. – Némi kavarodás történhetett az időpontokkal. Alice-Miranda egy nappal korábban érkezett.

A szülei megnyugtatták az aggódó titkárnőt, hogy részükről semmi gond, visszajönnek másnap. Miss Higgins azonban láthatóan rosszul érezte magát, amiért kényelmetlenséget okozott, és felajánlotta, hogy gondját viseli Alice-Mirandának, amíg az igazgatónő meg nem érkezik.

Miss Higgins volt az, aki néhány hete elbeszélgetett Alice-Mirandával, amikor a kislány először kereste fel az iskolát. Azon a találkozón Alice-Miranda elég kedvesnek találta; Miss Higginsnek barátságos szeme és szép mosolya volt. Ma azonban nem tudta nem észrevenni, hogy a titkárnő mintha kicsit izgatott lenne, és igen sietősen válaszol mindenre. Miss Higgins megmutatta Alice-Mirandának a leendő szobáját, és azt ajánlotta neki, sétáljon egyet az iskola környékén.

– Később utánad jövök, és elviszlek a szakács nénihez egy kis ebédért.

Alice-Miranda kipakolta a bőröndjét, összehajtogatta a ruháit, és gondosan betette őket az egyik magas fiókos szekrénybe. A szobában egymással szemben két ágy volt, hozzájuk illő ládákkal és éjjeli szekrényekkel. Egy takaros alkóvban két faasztal állt, mellettük pedig egy-egy fekete forgószék. A bútorzatot látva az anyukája egészen biztosan valami olyasmit mondott volna: hát, igen, nem szép, de minden nagyon praktikus.

Csipetnyi eleganciát a szoba közel öt méter magas, csipkés mennyezete és a fényesre súrolt fapadló árasztott. Alice-Mirandát örömmel töltötte el, amikor a párnáján egy gondosan címzett borítékot talált:

„Miss Alice-Miranda Highton-Smith-Kennington-Jones számára”.

– Ó, milyen kedves, egy névre szóló levél! – mondta hangosan. Ránézett kissé kopottas barna mackójára, amely a nyitott bőröndben csücsült. – Ugye, milyen aranyos, Brumi?

Becsúsztatta ujjait a borítékba, és kihúzott belőle egy szép betűkkel, tetszetős papírra rótt feljegyzést, melyet az iskola hivatalos fejlécével láttak el. Ez állt benne:

Illemtudó Ifjú Hölgyek Lankáserdő-Hímesréti Akadémiája

Kedves Highton-Smith-Kennington-Jones kisasszony!

Üdvözöljük az illemtudó ifjú hölgyek számára létesített akadémiánkon! Elvárjuk, hogy mindig minden körülmények között rendkívül keményen dolgozzon, és tegyen meg mindent annak érdekében, hogy a legjobbat hozza ki magából. Továbbá felhívom figyelmét, hogy kérdés nélkül alá kell vetnie magát az iskolai szabályzatnak, melynek másolatát csatoltuk ehhez a levélhez. Ezenfelül biztosítania kell, hogy viselkedése mindig méltó legyen önhöz, családjához és jelen létesítményhez.

Őszinte híve,

Miss Ophelia Morc

Igazgató

 

Alice-Miranda letette a levelet, és megölelte kismackóját.

– Ó, Brumi, alig várom, hogy találkozhassam végre Miss Morccal! Úgy tűnik, őt igazán érdeklik a diákjai.

Alice-Miranda összehajtogatta a levelet, és betette a legfelső fiókba – majd később megtanulja az iskolai szabályzatot. Az éjjeliszekrényére rakta az anyukájáról és az apukájáról készített kedvenc fotóit, majd gondosan eligazgatta a maciját az ágyon.

– Aztán derék mackó légy, Brumi – borzolta össze a szőrét. – Kicsit körülnézek, és amikor visszatértem, elmesélek neked mindent.

alice-miranda

Megosztás: