Honfoglalók fegyverben – Magyar őstörténet 3. – Helikon Kiadó, 2015 – Szerkesztette Petkes Zsolt és Sudár Balázs – 200 oldal, kemény kötés, illusztrált – ISBN 978-963-227-694-6
Nem emberek, hanem vadállatok módjára élnek. Ugyanis állítólag nyers húst esznek és vért isznak; az embereknek, akiket elfognak, a szívét darabkákra vágva mintegy orvosságként felfalják, semmilyen könyörület nem hatja meg őket, a kegyelmesség nem indítja meg szívüket. A hajukat egészen bőrig késsel levágják
– olvashatjuk a magyarokról Regino prümi apát tudósítását a 10. század elejéről. S ha el is borzadunk az itt lefestett szörnyetegektől, azért ne feledjük el, hogy ők az őseink, a „kalandozó magyarok”, akikről sok mindent tudunk és még többet tudni vélünk. A tavalyi év során a Helikon Kiadó három magyar őstörténeti kötetet adott ki. Az elsőt és a másodikat lelkesen üdvözöltük és méltattuk, s ha ez egyáltalán lehetséges, akkor a harmadik kötet kapcsán tovább növekedett örömünk! A lelkesedésnek nem csak az az oka, hogy végre van, amit fel lehet mutatni az igencsak termékeny sarlatánok műveivel szemben, hanem az is, hogy a mostani – fegyverekkel és háborúskodással foglakozó – kötet tényleg számot tarthat a közérdeklődésre. Azok, akik nem tudtak elmerülni az övcsat-töredékek, és a magyarsággal párhuzamos népek leleteinek világában, most otthonosabban érezhetik magukat.
A fegyverek világa – és főleg az íjászat! – olyasmi, ami a negyed százada erőre kapott hagyományőrzőknek köszönhetően közelebb áll a mai emberhez, és nem mellesleg a tudósokhoz is. A régészet tudománya segít abban, hogy a mai íjászok rekonstruálhassák és továbbfejleszthessék a leletek segítségével a régi íjakat, a tudomány emberei pedig megfigyelhetik ezeket a gyilkos szerszámokat működés közben. Kassai Lajos lovasíjász, és Mónus József távlövő világbajnok régi tudást elevenítenek fel, s közben – meglepően csekély figyelem mellett, vér nélkül – nemzetközi hírnevet szereznek a magyarok nyilainak.
Derűlátó történészet szerint nagyjából húsz évre van szükség ahhoz, hogy valamely újnak számító történelmi ismeret eljusson az oktatáson keresztül a köztudatba. A Honfoglalók fegyverben című kötetben összegyűjtött ismereteknek – a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja és a Helikon Kiadó segítségével – talán sikerül rövidebb idő alatt is igazítani valamit a szemléleten. A képek és a térképek segítenek az anyag befogadásában, és a keretes szövegekkel tagolt rövid fejezete talán azoknak sem jelentenek megugorhatatlan akadályt, akik nem gyakorlott könyvforgatók. A külföldi forrásokra sokhelyütt támaszkodó szöveg pedig segíthet abban, hogy reálisabb képet alkossunk – gyakran zsoldosként, az anyagi haszon reményében – portyázó őseinkről, akikről így ír Kovács László régész a kötetben:
A honfoglalást követően 955-ig dokumentált 13-16 itáliai, 28 német, 12 francia és 1 hispániai mór területre vezetett, alkalmanként természetesen több országot is érintő 39 hadjárat, valamint 970-ig a legalább 17 balkáni (bolgár és bizánci) portya többsége nem csupán nyereséges volt, hanem teljességgel beágyazta a magyar nagyfejedelemséget az európai politikai életbe, szomszédai tiszteletben tartották a határait olyannyira, hogy idegen haderő – II. Konrád császár serege – 1030-ban lépett először magyar földre, és az is vereséggel végződött.
