Erdély tematikájú lapszámmal jött ki az Eső című folyóirat, itt most Háy János Adjátok vissza! De mit? című írásából olvashattok.
Háy János
Adjátok vissza! De mit?
(Erdély)
Erdély nekem soha nem volt a magyarság szimbolikus tere, ahol a nemzeti érzés az ősmagmából táplálkozik. Nem gondoltam rá úgy, mint az identitásom meghatározójára; nem gondoltam az ottani kulturális örökségre kiemeltebben, mint más magyar részek kulturális örökségére. Nem gondoltam, hogy például a székely kapu összmagyar szimbólum – én magam idegenkedem tőle, de emiatt nem érezem magamat hazaárulónak. Bár számos résen át abból az irányból ez a kultúra mélyebben ért el, ahogyan más magyart is mélyebben ér el, de ezen soha nem gondolkodtam, ahogyan nem gondolkodik más sem. Elek apó meséi például soha nem jelentek meg mint erdélyi gyűjtés, csak úgy, mint magyar népmesék, mint anyám egyetlen mesekönyve, amit nem ember vett, hanem a Jézuska hozott egy karácsonyra, hogy bebizonyítsa, hiába van háború, s hiába hurcolták oda az ő apját, mégiscsak van ez a túlvilági lény, aki gondol rá, s ha apát nem is, legalább apót hozott. Nem jutott eszébe, hogy Felvidék meg Erdély, amit épp akkor foglalt vissza a magyar hadsereg; de alig telt el néhány év, s e területek megint vesztésre álltak. És nem jutott eszébe, hogy a kisbaconi mesemondó a mostoha döntés után, 1921-ben visszaköltözött a szülőfalujába, ahogyan sokan mások is visszaköltöztek, hogy ne maradjon ez a maroknyinál jóval nagyobb ország vezetők nélkül. Ez az anya, aki akkor még kislány volt, nem gondolta, hogy ez a mesemondó erdélyi mesekinccsel kápráztatja el. Nem szeretett lányok voltak benne, akikből aztán királykisasszony lett, gonosz boszorkák, és ezer próbát kiálló harmadik fiúk, akik nem a Kárpátokban születtek, hanem az égben, s ha nem ott, akkor épp ott, ahol ő élt.
Az Eső decemberi számát itt rendelhetitek meg!
