Lapbemutatóval egybekötött közönségtalálkozót tartottak a minap a budapesti Café Ponyvaregényben. A Múlt és Jövő folyóirat most megjelent, teljes egészében a Saul fia című filmnek szentelt különszámával és a Sault megformáló Röhrig Gézával ismerkedhetett a publikum. Az esten azt is megtudtuk, hogy a világhírűvé lett Röhrig több filmszerepajánlatot is kapott a Saul után, de egyiket sem fogadta el.
„A szokatlanul hosszú és forró nyárban készültünk a Saul fia-számra, hogy a magyar kultúra e világhírig fölrakétázó teljesítményét és jelenségét alaposan körüljárjuk, s a nyárral szükségképp megszakadt diskurzust folytassuk – különválva a filmet övező nemzetközi kampánytól.”
Ez a film nem csak azért a magyar társadalom és a magyar művészet ügye, mert Magyarországon készült, hanem azért, mert a magyar történelemnek a világ és az emberiség történelmével való találkozása mozzanatát és tapasztalatát dolgozza fel anélkül, hogy ezt a magyar társadalom eleddig megtette volna.
,,A film fiatal alkotóinak a művészi összegzése önmagában is lenyűgöző, különösen, ha azt nézzük, hogy a holokauszt utáni harmadik nemzedék ’kollektív emlékezetének’ a megörökítése.” (Részlet a Múlt és Jövő szerkesztőségének bevezetőjéből az olvasóhoz.)
A találkozón a kezdetben bátortalan egybegyűltek helyett Kőbányai János, a Múlt és Jövő kiadója és főszerkesztője tette fel az első kérdést: milyen változást okozott Röhrig életében, hogy marginális költőből világhírű színésszé avanzsált? Röhrig, miután apró szemöldökrezdüléssel és bölcs mosollyal nyugtázta a csipkelődést, elmondta, hogy áldásként éli meg a történteket, mert sok olyan emberrel találkozik, akikkel másként nem találkozott volna, és napi hetven-nyolcvan e-mailt kap. Olykor ízlése ellen való a felhajtás, de a filmmel együtt jár az a misszió, hogy a sajtó és a közönség rendelkezésére álljon (ami egyébként nincs ellenére). Márciusban várhatóan véget ér a kampány, és minden visszakerül a régi kerékvágásba.
Mint azt a korábbi nyilatkozatokból is tudhattuk, a Saul fia szikár és kegyetlen szókimondása különösen három országban okozhat problémát: Izraelben, Németországban és az Egyesült Államokban. Izrael történetéhez hozzátartozik, hogy az 1961-ben kezdődött Eichmann-perig nemigen taglalták a holokausztot, mert úgy gondolták, a fiatal állam társadalmát demoralizálná, ha fel kellene tenniük a kérdést: miért hagyták magukat lemészárolni a zsidók? A per során azonban muszáj volt foglalkozniuk vele, és ez felszakította a sebeket.
A Saul fia újra azt a nyugtalanító érzést keltheti bennük, hogy el kell töprengeniük saját történetükön.
Röhrig úgy tartja, bár az alapító atyák makabi szellemiségét nem moshatja el könnyen az izraeli közvéleményben történt gátszakadás, a cionizmus eszméje gyakorlatilag megbukott a második világháború előtt. Volt idő, amikor többen távoztak a szent földről, mint ahányan oda érkeztek. [A maccabi szó jelentése: kalapács, átvitt értelemben hős. A Kr. előtti II. században Juda Maccabi vezetésével indították meg a harcot a zsidók vallási és politikai szabadságáért. A győztes makabeusok visszafoglalták a jeruzsálemi szentélyt a görög-szír csapatoktól. – A szerk .] Izrael azért jött létre, hogy biztonságot nyújtson a zsidóknak, de ma már nagyobb biztonságban érezhetik magukat Berlinben, mint ott.
Miközben metamorfózison mentünk keresztül: aki zsidó, soha többé nem adja könnyen a bőrét,
– fogalmazott Röhrig. Kőbányai szerint a még mindig fiatal nemzetnek, különösen a Közel-Kelet mai háborús viszonyai közt, az identitás, az összetartozás erősítésére van szüksége, és ebbe belezavarhatnak a film kapcsán felmerülő gondolatok.
Németország számára azért lehet kellemetlen a Saul, mert bár gyakorlatilag nem látható benne SS-tiszt, mégis a nácik bűneire emlékeztet minden képsora. A lassan teljesen kihaló háborús generáció unokái már úgy gondolják, Németország megbűnhődött,
a zsidók ki lettek fizetve, lapozzunk!
– mondta Röhrig. Épp elég terhet jelentenek a mai problémák, például a görög válság és az Unió keleti blokkja, amelyet főként a német adófizetők cipelnek a hátukon, továbbá a menekültek. A közönség soraiból elhangzott megállapítást, miszerint a németek múlttal való szembenézése csak legenda, Röhrig Géza cáfolta. Ha azt kérné a fiataloktól, hogy tegye fel a kezét, aki tudja, hol voltak, melyik oldalon álltak és mit csináltak a nagyszülei 1944-ben, Magyarországon senki nem jelentkezne, mondta. Németországban viszont ez házi feladat.
Habár – mint az író-színész mesélte – a Suli-Mozi egyik beszélgetésén éppen egy német akcentussal beszélő, németországi általános iskolában végzett gimnazista lány vetette fel, hogy a háborúban suhanckorukban szolgáló német katonákat is meg kellene érteni. Hiszen ők nem tehettek semmiről, parancsot teljesítettek ott, ahová vezényelték őket. Ez azonban nem igaz, szögezte le Röhrig.
Volt választási lehetőségük, kivonhatták magukat a tömeggyilkosságból.
Kérhették az áthelyezésüket más alakulathoz, továbbá a német katonai perrendtartás lehetővé tette, hogy a lelkiismereti okokból vagy jogi szempontból aggályosnak tartott megbízatásokat visszautasítsák. [Ezt a parancsmegtagadó katonák vallomásait tartalmazó dokumentumok is alátámasztják. Egy kutatás pedig arra mutat rá: eleinte vonakodtak, később már élvezetüket lelték a civilek meggyilkolásában egyes német katonák. A Wehrmachtban mindössze öt százalék volt azok aránya, akik természetes hajlandóságot éreztek az erőszakra és a szadizmusra – ugyanannyian, mint más társadalmi csoportokban. A szakemberek szerint ez az a szám, amelyet békeidőben a büntetőeszközökkel még kordában lehet tartani. Megdöbbentő, hogy a nácik felsőbbségrendűségi tudata milyen gyorsan lépett a háború előtti demokratikus ideák és normák helyébe: mindössze hat év telt el a zsidókat állampolgárságuktól megfosztó nürnbergi törvények és az első deportálások között. – A szerk.]
Az Egyesült Államokban az ott élő körülbelül nyolcmillió zsidó miatt is sokat foglalkoztak és foglalkoznak a holokauszttal, de a filmjeiket mindig leöntik hollywoodi cukormázzal.
A hamis képhez szokott nézőket alighanem a befogadhatatlanságig sokkolja majd a Saul sallangmentes nyersessége.
A Saul fiáról gondolkodva megkerülhetetlen az antiszemitizmus problémája, illetve a társadalom kollektív holokausztemlékezete. ,,Az emlékezés nem rekonstrukció, hanem konstrukció”, fogalmazott Röhrig. Az elme, a lélek újraértelmezi a tényeket, ami erősen függ az individuum társadalmi beágyazottságától is. ,,Ez a film individuális értelemben hat; irtózatos igény van minden emberi szóra. De az individuumok összessége nem alkot közösséget”. Az emlékezésben és az emlékeztetésben csak az működik, amihez személyes közünk van. ,,Nem vagyok múzeumpárti. A holokausztmúzeum amerikai találmány amerikai emberek számára, akik közül nem hurcoltak el senkit”, mondta Röhrig.
Nem múzeumokkal kellene oktatni a holokausztról, hanem arról lenne jó tanulni ’Alsószömörcén’ is, hogy hol volt a szatócsbolt, és mi történt a Weiszékkel.
Szóba került a keresztények bűnrészessége is. A hozzászólók felidézték, hogy az 1967-es hatnapos háború idején az európai zsidó vezetők – egy újabb holokauszt rémétől tartva – levelet írtak a pápának, de arra ugyanolyan néma csend volt a válasz, mind a második világháborús segélykiáltásokra. Most abban a történelmi pillanatban vagyunk, amikor Irán nyíltan el akar törölni a Föld színéről egy demokratikus államot, Izraelt, és a történelmi keresztény egyházak ez ellen sem ágálnak.
A holokausztkönyveket, -filmeket, különösen a hiteles, jó minőségűeket a nyugati világban sem fogadják be könnyen. Ez nem csak azzal magyarázható, hogy a XX. század legnagyobb emberi tragédiájával szembesítenek, hanem a mai közel-keleti helyzettel is. A világ jelentős részének az a véleménye, hogy Izrael a holokauszt áldozati szerepe mögé bújik, miközben ma már nem a zsidók, hanem a palesztinok az áldozatok. ,,Úgy gondolják, Izrael azért nyomja a holokausztot, hogy részvétet keltsen önmaga iránt, és elterelje a figyelmet a ’bűneiről’.
Nagyon szomorú, hogy ennyire átpolitizált erőtérbe érkezik a Saul fia. Mintha a hatmillió megölt zsidónak bármi köze lenne a Közel-Kelet jelenkori politikai helyzetéhez.
Nem tudnak a filmre úgy tekinteni mint műalkotásra, óhatatlanul beszüremkednek ezek az áthallások”, fogalmazott Röhrig Géza.
,,Ha megnézzük az interneten a nyugati világ vezető baloldali fórumait, a Saulról szóló recenziók alatt a kommentek szinte csak arról szólnak, hogy mikor lesz már egy film a Gázai övezetről.” Hozzátette:
a közel-keleti helyzet megoldásának kulcsa a kölcsönös erőszakmentesség.
Mahatma Gandhi tudta a titkot, tőle kellene tanulni. Rájött, hogy nincs az a keresztény vonatvezető, aki végighajtana a síneken ülő hindukon. Nincs az az izraeli mozdonyvezető sem, aki áthajtana a palesztinokon.
A palesztinoknak csak annyi dolguk van, hogy jöjjenek össze nagyon sokan, és ne menjenek haza, maradjanak ott. Fél éven belül lenne államuk. Az erőszak elhagyása a titok. Mindenkinek ez az érdeke, ennyit kellene csinálni.
Ilyen egyszerű, állította Röhrig, de megjegyezte, tisztában van azzal, hogy ennek most nincs realitása.
,,A közönségtalálkozókon nem a magyarságukban, hanem a kereszténységükben szeretném megszólítani az embereket, és gyümölcsözőbbnek érzem, ha nem a bűnrészességet hangsúlyozom, hanem a közös értékvesztést”, folytatta Röhrig. ,,Nincs ’mi’ és ’ők’, nincs olyan, hogy egy csoport teljes egészében romlott és korrumpálható, a másik pedig folttalan.” Általános érvényű emberi probléma, hogy hogyan juthattunk el idáig, mivel kezdődött és miért. Ha a zsidó-keresztény hagyomány jobb állapotban lett volna, a Kristályéjszaka [erről bővebben itt – a szerk.] után összeomlott volna a hitleri terv. A nácik tőről metszett pogányok voltak.”
Keresztények és zsidók közös vesztesége a vallástalanság.
Röhrig felidézte: Hitler ugyanolyan kétségbeesetten próbálta feltámasztani az ősgermán mítoszt, mint ma itthon a szélsőjobb a magyart – a rovásírással, a fehér lóval és hasonlókkal. [,,A lelkiismeret zsidó találmány; akárcsak a körülmetélés, nem más, mint az ember megcsonkítása. (…) A Gondviselés arra szemelt ki, hogy az emberiség nagy szabadítója legyek. Megszabadítom az embert az értelem minden bilincsétől, (…) kiszabadítom a lealacsonyító agyrém karmaiból, amelyet lelkiismeretnek vagy erkölcsnek neveznek”, vallotta Hitler. George Steiner hipotézise szerint a soá legfőbb oka a lelkiismeret feltalálása volt a zsidók részéről, de az értelem, az intellektus szintén nekik tulajdonítható, s egyként pusztító hatású. – A szerk.]
Saul megformálója a Bálák, a veszett kutya című tanmesével érzékeltette az antiszemitizmust: Jicchák, a festő befejezte a munkáját, de még nedves volt a pemzlije, és nem tudván mibe törölni, a maradék festékkel ráírta a kutyájára, hogy ,,veszett kutya”. A kutyának semmi baja nem volt, de attól kezdve mindenki üldözte, vasbotokkal ütötték, köveket, fazekakat, csöbröket, petróleumosedényeket vágtak a fejéhez.
Arról is szó esett, hogy az est főszereplője a Saul után kapott filmfelkéréseket, ám egyiket sem fogadta el. Egyelőre marad az irodalomnál, a költészetnél. ,,Prózaíró abból lesz, aki nem tud verset írni”, mondta Lázár Ervint idézve. ,,Verset az ember más állapotban ír. Ez adomány. ’Civilben’ senkit nem tartok költőnek. Költők nem járkálnak az utcán. Csak akkor költő valaki, amikor éppen versel.” Végső soron persze nem a filmek és a könyvek a legfontosabbak, hanem maga az élet, összegezte Röhrig. Nem elég azt mondani, hogy soha többé soá. Úgy is kell élnünk. A mai kihívások közepette másképp, mint ahogy eddig tettük. Elmúlt az a világ, amikor senkinek nem mertünk a szemébe nézni.
Nem szabad behúzott nyakkal járnunk, mert megérzik, és kihasználják.
A találkozón készült képek forrása: YouTube/Sólyom András
