„A testünk sem a miénk, az életünk sem. Kölcsön, amit nulla THM mellett juttatunk vissza.” Csütörtökön este nyílt meg Babinszky Csilla és Illés Barna Gesso című kiállítása a Vízivárosi Galériában. Podmaniczky Szilárd kiállításmegnyitója helyszíni fotókkal.
Tisztelt és Kedves Közönség!
Ma azzal kezdjük a kiállítás-megnyitót, hogy egy rövid tárlatvezetésen bemutatjuk Babinszky Csilla és Illés Barna kiállított munkáit. Viszont nem tudom, írtam tegnap, mennyien leszünk a teremben, egyáltalán meg tudunk-e mozdulni. Telefonon hívtam Barnát, hogy mit gondol a látogatók számáról, de nem értem el. Aztán visszahívott. Épp rendezték az anyagot. Csilla szerint nem nagyon tudunk mozdulni, végül is tél van, most nem fognak a ház előtt ácsorogni. Mondtam, jó, akkor majd távolról mutogatunk, a kezünk feje lesz a szemünk fénye.
Mindjárt a bejáratnál látjuk Csilla Error című kompozícióját, amelynél a hozzáfűzött leírás elbeszéli a képek történetét. Csilla egy nap egy fotót keresett a számítógépén, és azt találta, hogy a gép önállósította magát, átírta a képet, benne megszüntetve a szerző perspektíváját. Kérdés, létezett-e egyáltalán ez a perspektíva? Milyen látható rétegei vannak a valóságnak, vajon nem az-e a saját valóságunk, amit lezárt szemekkel látunk? Ugyanakkor milyen rétegei vannak a vakságnak? Ezek ilyen error-költői kérdések. Merthogy a hiba, mindig a hiba a működőképesség kulcsa.
A következő kompozíció, már ha ezek után látjuk, az Átíró. Egy ötvenlapos, kétpéldányos átírótömb fotózott lapjai a szereplők. Minden lapon egyetlen szó sorjázik: szeretlek. Létező dokumentumok válogatott részletei ezek. Évekkel ezelőtt egy férfi ült a lapok fölött, és szerelméből fakadó hiányérzetét mantrázta a papírra. Meditáció a hiány fölött. A toll és a papír, mint az érzelmek teste. De hogyan beszélhetünk egzaktul a szeretetről? Barnával egymásra néztünk a kérdés okán, merthogy matek szakot végeztünk a szegedi főiskolán, és mindkettőnknek azonnal beugrott a relációelmélet. A szeretet egzakt módon egy reláció. Csak az az érdekessége, hogy a vizsgálati tulajdonságok semmit nem tudnak róla mondani. Nem állíthatjuk egyöntetűen minden emberre, hogy a szeretete reflexív, vagyis szereti saját magát. És az ellenkezőjét sem. De azt sem állíthatjuk minden esetben, hogy ha a szereti b-t, akkor b is szereti a-t. A szerelem nem szimmetrikus. És azt sem mondhatjuk, ha a szereti b-t, és b szereti c-t, akkor a is szereti c-t. A szerelem
csak akkor egzakt, ha egy matektanár és matektanárnő csókolózik a szertárban. Csakhogy Csilla képein a szerelem egy olyan elragadtatott képi formációját látjuk, amiben, feltehetőleg, az én, az „én szeretek” olyan dominanciával gyűri maga alá a tárgyát, hogy az el is tűnik benne.
A harmadik kompozíció a Foglyul ejtett idő. Csilla súg a testvérének, és a testvére súg Csillának. Hogy melyikük ő, nekem rejtély. Egyetlen kép, amely két különböző kép, egyben azonos önmagával. És ott vannak, éppen csak láthatóan, elválasztólag, a lezárt szemek. A gyermeki arcmás az ego, amely történettel bír, így kerül bele az időbe. De amint az arcok fölcserélhetővé válnak, megszűnik az ego, nincs biztos története az arcnak, nincs ideje. Nincs ideje valamilyennek lenni. Mert amilyennek gondoljuk, abban a pillanatban már az a másik.
A negyedik kompozíció a Személyes idő, amelyben szemünk láttára azonosítja magát a szerző. Történetté lesz, információkat, rajzokat, betűket szolgáltat magáról, és
látványosan belép a hagyományos földi létbe, amit szigorú távolságtartással dokumentál. Mintegy megkettőzve magát a róla szóló lenyomatban.
Volt egy elvetett ötletem, hogy úgy nyitom meg a kiállítást, hogy Kedves Földönkívüliek. De ezt csak itt értettük volna meg, ezért elvetettem, vagyis most újra fölvettem. A van és a mégsem aposztrofálja egymást.
Barna munkái következnek. Egy műterem, a mű terme. Az állványon fekete, tehát átlátszatlan üveglap. Barna mesélte, hogy járt egy kiállításon, ahol fekete üveglapokat állított ki egy sötét bőrszínű szerző. Ott, akkor, fehér és fekete bőrű mind feketének látta magát. De ez a fekete itt most inkább közösnek látszik Csilla Errorjával. Mert amikor az egyébként látványművészetben érdekelt, és fotózással is foglalkozó barátaink a sötétség felé veszik az irányt, az akkor hová vezet? Valószínűleg vissza. Csak meg kell járni. Bele kell vinni az összes képet a sötétség meditációjába, és ha onnan kijönnek, már nem ugyanazok. Vagyis ugyanazok, de aki bevitte és kihozta, az más lesz. Csilla a vakság rétegzettségeiben úszik, miközben Barna fejest ugrik bele. A víz alatt a levegőnélküliség a tüdő vaksága. A rétegzettségekben való úszás tempója a meditáció.
Kép kettő. Egy fa, melynek törzse körül, ha elsöpörjük a földet és az avart, egy betonréteget találunk. Egy növény megfojtása. Elmégy egy fa mellett, és kopog a lábad alatt a beton. Így sikerült ez az ötlet, ami egy gondolat eredménye. Betonozzuk be a fát. Vagy ne is a fát, hanem csak betonozzunk, jó lesz a fának is, mert nem áznak el a gyökerei. Szevasz, tavasz! Látványszépség!
A vetítő. Két interjú látható Barna szüleiről, arról az időszakról, amikor, ahol és ahogyan megismerkedtek, és az azt követő egy évről, Barna megszületéséig. Időben és térben elválasztva készültek a beszélgetések, hogy mindketten úgy mondják el a történetet, ahogy emlékeznek rá, egymást nem befolyásolva.
A beszélgetésekhez készült két „videófestmény”. Álló kamera előtt mozog a nyári zöld lomberdő egy részlete, a másikon hasonló, de téli atmoszférával. A hideg irodai belsőhöz kapcsolódik a meleg zöld lomb, a meleg teraszos felvételhez kapcsolódik a hideg hóesés és a kopár erdő. Mindkét videófestmény alatt helyi zajok szólnak. A belvárosinál felgyorsítva, ipari zenévé változtatva, míg a másiknál eleve olyan zaj került alá, ami absztrakt és ipari is egyben. A madarak zaja ez, ahogy a drótkerítésen landolnak és megrezegtetik, mint egy fűrészlapot.
A kiállítás címe: Gesso, az alap, a festményalap. Festékboltban: alapozó festék.
Az alap, amire majd rákerül valami, ami aztán láthatatlan marad, mégis azon nyugszik minden, az alapozáson.
De mi az alap, tettem fel a kérdést gyanútlanul a feleségemnek, miközben az uszodába autóztunk, hátha kibillenti a gondolkodásomat. Az alap például az, mondta, hogy semmi nem a miénk. Például a kocsi, a ház sem. Valójában nincs tulajdonunk. A testünk sem a miénk, az életünk sem. Kölcsön, amit nulla THM mellett juttatunk vissza. De, mondom, valami mégis csak van! Például a miénk az anyánk és az apánk, a testvérünk. Bár nem tudunk róluk semmit, ezért faggatjuk őket. A feketében el akarjuk tüntetni az egónkat, hogy ne magunkat lássuk mindenben. El akarjuk tüntetni azt a kijelentést, hogy „A miénk az, ahogyan látunk”. Vissza az alapokhoz, hogy a sötétségből visszaérkezve újra építsük a viszonyainkat, merthogy csak viszonyaink vannak, relációk, és nem tulajdonunk. Az alap egy régi szerelem, aminek lenyomata felbukkan, és elhagyva egyedi érzelmi státuszát, ikonikus poétikai tartalommá érik.
Kedves Földönkívüliek! Arra is jó alapom van, hogy gratuláljak a Gesso kiállításhoz, amelyben újragondolhatjuk a viszonyainkat, újragondolhatjuk a látnivalóinkat, és bennük saját magunk legkevésbé fontos szerepét.
Kafkát idézem, mert örökké őt idézem: „Közted és a világ között folyó harcban a világot támogasd!”
Fogadják szeretettel a kiállítást!
{jcomments on}
