Orpheus volt az istálló egyetlen értéke. Kiváló ugró ló volt, jó vérvonalból származott. Értékét abban az időben is több mint hárommillió forintra becsülték – Kormos Anett novellája. (Fotó: Révai Sára)
Orpheus volt az istálló egyetlen értéke. Kiváló ugró ló volt, jó vérvonalból származott. Értékét abban az időben is több mint hárommillió forintra becsülték. Nem véletlen, hogy róla kapta nevét a lovasiskola is. Orpheus Reitschule.
Mindez nem volt ok arra, hogy én kivételezzek vele. Nem is kivételeztem. Ugyanúgy szerettem őt, mint a jámborfejű Botondot, a bamba, almásderes Betyárt, a magát alig vonszoló vénséges telivért, Articsókát, a pajkos Liliomfit, vagy a dundi Öcsisajtot, akinek puha szőrös pofájából mindig zöld nyál csöppent az óvatlan arrajáróra.
Sőt! Velük még talán egy kicsit többet is foglalkoztam. (Sosem szerettem, ha egy tanár épp azt a gyereket támogatja, amelyik egyedül is boldogul.)
Míg a többi ló feje mindig kint lógott a boxokból, addig Orpeusé csak ritkán. Vagy edzésen volt, vagy versenyen. Nem volt ideje álldogálni az istállóban.
De amikor ő is a helyén állt, akkor nagy feltűnést keltett.
Gyönyörű volt. Magas, sötét pej. Fekete sörénye hullámzott izmos nyakán. Egyszer verseny után én bontottam ki a hosszú sörényt. Lábujjhegyre kellett állnom, hogy felérjem. Egyenként kivettem a fekete lóhajban világító fehér gumikat, kibontottam és kifésültem a fonatokat. Szőrének színe, tapintása, illata is más volt, mint a többieké. Csak szögletes, kocka alakú feje volt kissé mulatságos.
Alig lehetett elszakadni mellőle, annyira jó volt nézni. Persze, ha három és fél mázsájával puszta figyelmetlenségből rálépett az ember lábára, az azért serkentette az elszakadás vágyát.
Nem bírt magával. Hozzá volt szokva a kényeztetéshez. Ha nem foglalkoztak vele, elárvult, és első lábával addig rugdosta a boxajtót, míg valakit oda nem csalt. És ha valakit odacsalt, akkor már kockacukrot is kunyerált. Érdekes kérési technikája volt. Kockafejével bólogatott, alsó pofáját leeresztette, hogy látszott a fogíny rózsaszíne, a felsőt pedig összegyűrte és fellebbentette. Ettől mulatságos, amolyan beszélni akaró szamárfeje lett. Cukrot érdemlő produkció volt.
Én persze ilyenkor adtam a többieknek is, hiszen hogy nézne az ki, hogy csak ő kap, ő a hisztis, a többiek pedig, akik jól viselkednek, éhkoppon maradnak.
Orpheus egyszer csak megváltozott.
Napokig nem rugdosta a boxajtót, nem bólogatott a fejével, nem kunyerált kockacukrot. Csak nézett maga elé. Tőle szokatlan tompa tekintettel. Az abrakkal sem törődött.
Az állatorvos vizsgálgatta, de nem jutott előrébb. Először kullancsra gyanakodott. De a kullancscsípés elleni injekció nem segített.
Ezekben a hónapokban minden második fára egy plakát volt kiragasztva. A plakáton egy róka vigyorgott, alá pedig az volt írva horrorisztikusra rajzolt betűkkel, hogy: veszettség! Veszély!!!
Az állatorvos kezdett gyanakodni, hogy Orpheus talán megveszett. De nem volt rajta semmilyen sérülés, nem volt sok esélye, hogy egy veszett állat nyála megfertőzte volna. Mégis egyre óvatosabban vizsgálgatta a lógó fejű Orpheust, akinek szájából szüntelenül folyt a nyál.
Az orvos teljesen bizonytalan volt. Nem tudott jobbat kitalálni, beutalta a lovat a pesti állatkórházba.
Apám, aki az istállóból csak Orpheusra tudott büszke lenni, kétségbe volt esve. Orpheus elpusztulása komoly anyagi veszteség is lett volna, de akkor ez nem tűnt annyira fontosnak.
Napokig csak annyit lehetett tudni, folynak a vizsgálatok.
Aztán a pesti orvosok is arra a következtetésre jutottak, hogy Orpheusz valószínűleg megveszett, és hogy haladéktalanul el kell altatni.
Haladéktalanul elaltatták.
Apám ragaszkodott a boncoláshoz. Tudni akarta, hogy tényleg nem volt mit tenni, hogy sehogyan sem lehetett volna szegényt megmenteni.
Felboncolták.
Apámnak telefonon számoltak be a boncolás eredményéről. Hirtelen elmélyültek az árnyak a szeme alatt. Orpheusnak nem veszettség miatt folyt a nyála. Hanem azért, mert egy összeragadt fűcsomó megakadt a torkán.
Orpheus a névtelenek dögkútjában végezte.
Nevét csak az Orpheus Reitschule őrzi.
És apám és a család emlékezete.
{jcomments on}
