Az Awolnation nevű amerikai rock zenekar augusztus 14-én, pénteken a Sziget fesztivál nagyszínpadán lépett fel. Az együttes 2009-ben alakult, és két stúdióalbumot készített eddig, a legutóbbi, Run című albumuk idén márciusban jelent meg. A délutáni koncert előtt az együttes frontemberével, Aaron Brunoval beszélgettünk, aki megnyerő közvetlenséggel és nyíltsággal válaszolt Ünnep Nóra kérdéseire.
Üdvözöllek Budapesten. Hogy érzed magad?
Tegnap értem csak ide, úgyhogy még szenvedek az időeltolódástól. Elég furcsán érzem magam, egy furcsa, álomszerű állapotban vagyok. De bizonyára jobban leszek pár napon belül.
Úgy legyen! Először az alkotási folyamatról kérdezlek, mert nagyon érdekel, hogyan dolgozol. Előbb a szövegeket találod ki, és utána kezdesz a dallamon gondolkodni, vagy fordítva? Van esetleg egy vagy több visszatérő, jól bevált módszered?
Nincs egyetlen módszerem, általában mindig máshogyan történik az alkotás. Néha egy dallam jut eszembe, máskor a szöveget írom meg előbb. Előfordul, hogy egy ritmusképlettel kezdődik, vagy egy akkorddal. Ameddig úgy érzem, hogy egy ötlet kellőképpen erős, és eléggé izgat ahhoz, hogy megvalósítsam: megpróbálom dallá formálni.
Korábban azt mondtad, nem szeretnéd ráerőltetni a dalaid saját értelmezését a hallgatókra. Úgy gondolom, hogy a legtöbb szöveged, a Megalithic Symphony és a Run című albumon egyaránt, nagy teret ad a különböző, egyéni értelmezéseknek. Ez tudatos törekvés volt? Hogy megtaláld a megfelelő arányt: a szövegek személyesek is legyenek, de ne túlságosan?
Nem volt tudatos. Olyan természetes próbáltam lenni, amilyen csak tudok. Nem próbáltam meg erőltetni semmit. A szövegek szívből jöttek, papírra vetettem, és felénekeltem őket. Sosem gondoltam, illetve gondolok arra, hogy most akkor nekiülök megírni a következő toplistás slágert, vagy valamiféle himnuszt az embereknek. Az első lemezzel kapcsolatban semmiféle elvárásom nem volt a sikerrel, és semmi egyébbel kapcsolatban. Mindössze megpróbáltam a legtöbbet kihozni magamból, a dalokból. És ugyanezt a stratégiát követtem a második lemez esetében is.
A zenéd egyik csodálatos eredménye, hogy sok embernek segít átvészelni nehéz, fájdalmas élethelyzeteket. Gyakran hangoztatod is, hogy számodra ez egy nagyon fontos hozadék. Tudnál említeni egy-két példát, amikor valaki arról számolt be, hogy a dalotok, dalaitok segítették át valamilyen nehézségen?
Igen, ez majdnem mindennap megtörténik. Amikor az első lemezünkkel turnéztunk, mindennap találkoztam valakivel, akinek volt egy gyönyörű, megható története arról, hogy hogyan jutott túl egy nehéz időszakon. Például elvesztették egy szerettüket, egy családtagot, feleséget, férjet, rengeteg különböző történetről számoltak be. Másik gyakori eset, hogy sok fiatal kölyök érzi magát magányosnak, vagy furcsának, és szerintem sokan tudunk ezzel azonosulni. Néhányan a népszerűbb körökbe tartoznak a suliban, mások nem. Én nem tartoztam közéjük. Nagyon sok olyan fiatallal találkozom, akik vagy kívülállónak érzik magukat, vagy valamit keresnek, amit a sajátjuknak, otthonuknak hívhatnak, esetleg egy barátra vágynak. Én gyerekként imádtam a Nirvanát, a Beatles-t a Radioheadet és még néhány bandát. Nekem ők voltak a legjobb barátaim, sokkal inkább, mint az iskolatársaim. Ők voltak azok, akikhez bármikor fordulhattam, akiknél bizonyos kérdésekre válaszokat kerestem, és akik hangjától tanácsot kaptam. És borzasztóan áldott és hálás vagyok, hogy én is ilyen hang lehetek sokak számára.
Nagyon szép útját választottad a „törlesztésnek”.
Egy interjúban azt mondtad, hogy igazán a szenvedésben érzed otthon magad, és ha jól mennek a dolgok, gyanakodni kezdesz, hogy nem fog sokáig tartani. Mit gondolsz, szükséged van erre a pesszimista látásmódra a zenealkotáshoz?
Igen, úgy gondolom. Szerintem a legjobb dalszerzők egy kissé depressziósak és furák. Ugyanez a helyzet a komikusokkal is. Nemrég láttam egy Chris Farley dokumentumfilmet, amit mostanában mutattak be. Lenyűgöznek a komikusok. Ez most azért jutott eszembe, mert úgy vélem, hogy a zenészekhez hasonlóan, ők is rengeteg örömet visznek az emberek életébe. Nagyon természetesnek hatnak, és szerintem ez a foglalkozás sokkal különlegesebb képességeket és tehetséget igényel, mint az „átlagos” színészet. Néha eléggé sebezhetőnek kell lenned ahhoz, hogy viccet csinálj magadból, vagy felfedd valamilyen bizonytalanságodat. Ez az, amit én is tenni próbálok, amikor dalokat írok. Nem arról van szó, hogy vicces akarnék lenni, hanem arról, hogy igyekszem magamat nem túl komolyan venni. És erre szükségem is van, mert sokszor nagyon nagy a nyomás. A zenekar tagjaival folyamatosan ugratjuk egymást. Folyton azon vagyunk, hogy megnevettessük a másikat, mert így sokkal könnyebb színpadra menni. A színpadon bármi történhet: eltörik a mikrofon, vagy a közönség valamire furcsán reagál. Késznek kell lenned kezelni az ilyen helyzeteket. Ameddig alázatos vagy, és megpróbálod a legjobbat kihozni az egészből, emlékszel rá, hogy ez „csak” a zenélésről, nem pedig üzletről szól, és nem politikus vagy, vagy valamilyen kormányzati erő tagja, addig jól működik. Bár a zenélésnek természetesen lehet része az üzlet, de ez mindenekfelett a zenéről szól, és mi csupán zenélünk, érted? És ez fantasztikus.
Ha már megemlítetted a dolog üzleti oldalát, mit jelent számodra a siker?
A sikerre egyfajta felelősségként tekintek. Nem akarok csalódást okozni a rajongóinknak, és én magam is rajongója vagyok a saját dalainknak és a zenének úgy általában. Igyekszem állni a sarat, és annyit visszaadni az embereknek, amennyit csak tudok, hiszen ők teszik lehetővé, hogy megéljek a zenélésből. De még csak nem is gondolok a sikerre, vagy arra a figyelemre, amit kapok. Megpróbálom elkerülni a munkámnak ezt az oldalát. Engem sosem látsz bulvárlapokban, vagy valami pletyka kapcsán, nem járkálok a vörös szőnyegen, nem randizom hírességekkel. Elkerülöm a felhajtást, és hagyom, hogy a zene magáért beszéljen.
Aaron, nagyon köszönöm a beszélgetést. Élmény volt.
Én köszönöm.
