Miután Kokas Katalin váratlanul lemondott a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál művészeti vezetői posztjáról, Bolyki György fesztiváligazgató felkérésére Baráti Kristóf hegedű- és Várdai István csellóművész vállalta, hogy rohamtempóban összeállítja a 2015-ös programot. Nem is akárhogyan sikerült nekik. Ez a gond megoldódott, de akad még bőven nehézség, amivel meg kell birkóznia az igazgatónak.
– Amikor egy rangos fesztivál művészeti vezetője lemond, általában összehívnak egy sajtótájékoztatót, és közölnek valamit az okokról a nagyérdeművel. Kokas Katalin lemondásának okairól miért nem tudhatunk?
– Amikor egy rangos fesztivál művészeti vezetője lemond, dönthet úgy, hogy megindokolja, és dönthet úgy is, hogy nem. Kokas Katalin nem kívánt a sajtó elé állni, én pedig annyit tehettem, hogy azt kértem az újságíróktól, tartsák ezt tiszteletben.
– Az a hír járja, hogy veled is elég későn közölte a tényt.
– Ahhoz képest, hogy mennyi időbe telik egy fesztivál megszervezése, szerencsésebb lett volna, ha nem hirtelen és nem idén februárban következik be, de hál’ istennek így is össze tudtunk állítani egy szép fesztiválprogramot.
– Könnyen úrrá lettél a helyzeten?
– Nem, de problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket. Így van ezzel az asztalos is, az ács is meg a tanár is. A munka, az munka. Amikor nagyon fúj a szél, akkor a tetőfedő úgy végzi el a dolgát, hogy kicsit jobban kapaszkodik a gerendába. Amióta fesztivált szervezünk, rengeteg nehézséggel kellett megbirkóznunk, ez egy volt a sok közül. Miután felkértem Baráti Kristófot és Várdai Istvánt művészeti vezetőnek, és elvállalták, néhány nap múlva írtam nekik egy e-mailt, hogy fiúk, üljünk le, beszéljük meg, mit szeretnétek, hogyan tudok benne segíteni, mire azt a választ kaptam, hogy köszönik, de már kész vannak. Két nem akármilyen emberről van szó! Elképesztő munkát végeztek nagyon rövid idő alatt. Megkeresték a művészeket, összeállították a programot, én már csak akkor léptem a képbe, amikor megkötöttük velük a szerződést.
– Az idén miért maradtak távol az öt éven át folyamatosan visszatérő külföldi művészek?
– Amellett, hogy mindig akadt új fellépő, a törzsgárdát öt évig Kokas Katalin és Kelemen Barnabás baráti köre alkotta. Ebben nincs semmi rendkívüli, a világon mindenütt egy-egy művész köré szerveződnek az ilyen fesztiválok. Természetes, hogy az idén más volt a merítés; most az új művészeti vezetők barátai közül kerültek ki a fellépők. Panaszra semmi okunk, tizennégy teltházas, magas színvonalú, kirobbanó sikerű klasszikus zenei koncertünk és több mint tizenötezer látogatónk volt. Baráti Kristóf és Várdai István letette a névjegyét.
– Jóval a fesztivál kezdete előtt le szoktál ülni a helyi vállalkozókkal, hogy egyeztessetek az együttműködés részleteiről. Ennek ellenére, ahogy a korábbi években sem, úgy most sem volt nyitva elég vendéglátóhely, főleg a soványabb pénztárcájúak panaszkodtak. És a szolgáltatások színvonala is hagyott kívánnivalót maga után.
– A Kaposfest közönsége jellemzően a magasabb színvonalú helyeket preferálja, ezáltal nem minden vállalkozó tudja élvezni a rendezvény gazdasági hasznát, mivel ez nem tömegfesztivál. A kamarazenei fesztiválra a távolról érkezők – akik idegenforgalmi szolgáltatásokat vesznek igénybe – elsősorban a jól szituált réteghez tartoznak; inkább többet fizetnek, csak legyen minőségi a szolgáltatás. A helyi vállalkozókkal közösen sokat dolgozunk rajta, hogy minden tekintetben megfelelő szolgáltatások várják őket, de lehet, hogy ez nem mindig sikerül.
– Nem nagyon volt élet a városban.
– Pont akkora élet volt, amekkora egy vidéki kisvárosban zajlik. El kell menni Lockenhausba, ahol a világ leghíresebb kamarazenei fesztiválját tartják [Gidon Kremer alapította 1981-ben – a szerk.], meg kell nézni. Ott aztán tényleg nincs élet. Az idei a hatodik fesztiválunk volt. Az első öt évben sokat dolgoztunk azért, hogy a Kaposfest közönségét ellássuk mindenféle programmal, de mindig azt tapasztaltuk, hogy ezeket az embereket a zene és a fesztiválhoz kapcsolódó minőségi programjaink érdeklik, nem kíváncsiak másra. Naponta négy alapprogram volt: reggel 10-től műismertető, 11-től 1-ig koncert, délután 5-től műismertető, 7-től ismét koncert. Ha sehová máshová nem mentek el, csak ezekre, már az kitöltötte a napjukat. Ezért semmi szükség a városban bódésorokra, az ilyenkor megszokott zsibvásárokra vagy más hasonlóra. A zenéért jönnek, pihennek, miközben gyönyörködnek a kedélyes, bájos főtérben.
– Az első kaposfesztezők elmondhatják magukról, hogy ők még látták Kocsis Zoltánt és Joshua Bellt rock & rollozni a kaposvári Corner étterem pincéjében.
– Így van, de ez csak egyszer fordult elő. Utána kialakult egy olyan közvetlen kapcsolat a művészek és a közönség között, amely más irányba terelte a történéseket. Együtt reggeliznek és ebédelnek, mindenki mindenkivel szóba áll, majd az esti koncert után hajnalig együtt mulatozik, és hallgatja Sárközi Lajos prímás és bandája muzsikáját a Kapos étterem teraszán. Fantasztikus hangulata van ezeknek az estéknek, megszűnik a művész–közönség viszony, a világhírű muzsikusok együtt tapsolnak a közönséggel. Az idén akkora sikere volt Laliéknak, hogy több fellépő is felkérte őket a rendes koncertprogramba kísérő együttesnek. A klasszikus zenével párhuzamosan zajló könnyűzenei események – az ,,ereszd el a hajam” szabadtéri programok tucc-tucc zenéi – egy másik közönséget vonzanak, mint a kamarazenei programok, így tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy egyszerre két fesztivál zajlik.
– A fesztiválhangulathoz másutt hozzátartoznak az utcazenészek is.
– Tudatos döntés volt, hogy a Kaposfesten ne legyenek. Amikor kijössz egy klasszikus zenei koncertről, nem arra áhítozol, hogy minden utcasarkon zenéljenek, hanem viszed magaddal a világszínvonalú előadás élményét. Van egy megállapodásom a várossal, hogy a fesztivál alatt senkinek nem adnak ki területfoglalási engedélyt. Pontosan azért, hogy ne legyen zsibvásár. Agyonvágná az egésznek azt a hangulatát, amiért az emberek jönnek. Eddig a könnyűzenei koncertek sokszor a főtéren voltak, de most már ezt sem engedtem, odébb tettük háromszáz méterrel a színpadot. A főtér úgy szép, ahogy van. A hatalmas színpad eltakarná.
– Hány év van még ebben a fesztiválban, illetve hányra tervezed?
– Lockenhaus több mint harmincéves. Egy klasszikus zenei fesztivál addig megy, amíg a financiális hátterét biztosítók képesek és hajlandók vinni. A fesztivál eddigi története azt mutatja, hogy akik ezt vállalták, komolyan gondolták. Megvan bennünk a szándék, és ha rajtam múlik, akármeddig folytathatjuk.
– Személyes anyagi kockázatot is vállaltál?
– Nem is kicsit, hanem nagyon komoly anyagi kockázatot vállaltam. Közpénzt úgy kapok Kaposvár várostól, hogy ötvenmillió forint erejéig minden évben biztosítékot kell nyújtanom a szervezőcégen keresztül, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a magántulajdonommal kell jótállnom bármilyen probléma esetén. Éppen ezért nagyon szigorú és következetes rendszert kell működtetni. A már hat éve fennálló óriási felelősség senki másra nem ruházható át.
– Ez a jótállásos forma jellemző a fesztiválokra?
– Nem. Úgy tudom, én vagyok az egyetlen klasszikus zenei fesztivált szervező Magyarországon, aki a magánvagyonával felel. Ez az első fesztiválom, előtte soha nem csináltam ilyesmit, és nem is tudtam, hogyan kell. Ez nem munkaköri leírás alapján behatárolható munka, mindenki úgy szervez fesztivált, ahogy akar és tud. Önálló gondolatokkal, saját hozzáállással hoztuk létre az első Kaposfestet. Ez egyfelől azt eredményezte, hogy rögtön nagy siker lett, másfelől ennek tudható be, hogy ilyen helyzetben vagyok. Nem véletlen, hogy akárhány fesztiváligazgatóval beszéltem, mind hülyének nézett a személyes anyagi felelősségvállalás miatt.
– Nem tudtad, mibe mész bele?
– De, amikor az önkormányzatban egyszer csak elém tették a szerződést, akkor már igen, mert benne volt. Azt mondtam: de hát ezt nem lehet. Ők azt mondták: csak ezt lehet. Két választásom volt: egy év készülődés után azt mondani, hogy mégsem csinálok fesztivált, vagy azt mondani, hogy jó, vállalom. Vállaltam, és nem bántam meg. De muszáj nagyon odafigyelni mindenre. Nagy örömömre a 2014-es fesztivál gazdálkodásának teljes átvizsgálása után az NKA ellenőrei azt írták a jelentésükben:
A Pályázó a vizsgált támogatás felhasználásával a szerződésben meghatározott célt színvonalasan teljesítette. Az ellenőrzés úgy ítéli meg, hogy a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál az egyik legígéretesebb hazai fesztivál, ahol az NKA által nyújtott támogatás kiemelkedően hasznosul.
– Hogy ezek után a magadénak érzed a fesztivált, érthető. De mennyire érzik magukénak a kaposváriak?
– Azt hiszem, az első nagy rácsodálkozás után gyorsan a szívükhöz nőtt. Azt szoktam mondani, hogy az első fesztivált átaludták, mindenki Budapestről, az ország más városaiból vagy külföldről jött, a helyiek valószínűleg el sem hitték, hogy ekkora léptékű, világszínvonalú esemény lehet a városban. Mire észbe kaptak, már nagyjából minden jegy elkelt, úgyhogy kicsit kiszorultak. A második fesztivál óta viszont fele-fele a kaposváriak és a máshonnan érkezettek aránya. A többség már most megveszi a jövő évi bérletét. Karácsonyra általában el is fogy mind.
– Hány fellépésed volt az idén a saját fesztiválodon?
– Tizenkét műben voltam benne. Szívem szerint benne lettem volna mindegyikben, de a fesztiváligazgatási feladatok miatt nem vállalhattam többet. Manuálisan bármennyit képes eljátszani az ember, de ha nincs ott agyban és lélekben, akkor az semmit sem ér. Ez nem úgy megy, hogy ha gyorsan mindent elintéztem, adtam három interjút, beszéltem a szervező kollégáimmal, akkor hopp, beesek a koncertre, jöhet Bach. Egy Bach-műsorra nem lehet beesni.
– Mi a következő fontos munkád?
– Egyrészt szervezzük a 2016-os Kaposfestet, másrészt az idén harmincéves Bolyki Brothers-szel koncertezünk.
