Mostanában minden éjjel tengerrel álmodom. Ha nincs, addig megyek, amíg ott nem lesz. Krúdy azt írja az Álmoskönyvében, hogyha viharos, gondot jelnet, ha sima, beláthatatlan ügyet. Helyben vagyunk.
Költözöm, költöztem és, a helyzet mostani állását nézve, egy ideig még költözni is fogok. Nem megy az olyan gyorsan. Leginkább a lakásban hagyott koloniál bútorok miatt. Gyakorlatilag tűzifa áron árulom, így sem kaptam még egy nyamvadt licitet sem. A helyzet már-már reménytelen, mert hiába mondanám, hogy akkor majd apránként szétszórom őket az utcán lomtalanításkor, nem bírom megmozdítani egyiket sem. Hát méregetjük egymást a robosztus, néma albérlőimmel, próbálom fölfedezni bennük a szépet, hogy ezek az esztergált faoszlopok, azért milyen pompásak, és ez a sárga-zöld üvegberakás a szekrényen, hát igazán ötletes, de nem megy. A koloniállal együtt az előző tulaj rám hagyta a könyvtárát is. A róluk készített katalógussommal voltam három Múzeum körúti antikváriumban. A közel ötszáz könyvből tíz darab Danielle Steelt vett át az egyikük, 50 Ft-ért darabját. Száll a kakukk fészkére, Thomas Mann novellák, Villon összes a kutyának sem kell.
Közel tíz helyen laktam az elmúlt tíz évben. A költözések alatt arra jöttem rá, hogy ott érzem magam otthon, ahol velem vannak a könyveim, az Internet és a laptopom. Ebből a szempontból már otthon vagyok, mégis ha nincs ez az aranykort idéző szeptember Normafával, Szentendrével, mustszagú Somlóval, talán vissza is futok Szicíliába. Mert tömegközlekedni szomorú dolog. Nem a BKV miatt, a cataniai rendszerhez képest a jól szervezettség példaképe a BKV összes járata. Csak hát az emberek. Amikor meglátogatott Szicília, és keresztül-kasul szeltük a várost, nem értette mi bajom van, hiszen Budapest gyönyörű. Budapest valóban gyönyörű. Nem is a szépséggel van a baj, csak boldogulni nehéz itt. Nézd, mutattam neki a villamoson ezt sokfélén szép, igazán szép magyar lányt. Szicila, a szívem másik fele nem értette, miért ilyen szomorúak. Persze a szívem másik fele nem érti a magyar szót. Ha nincs velem, én sem lépek ki az utcára mp3 lejátszó nélkül. A panaszkodásnak nyilván fontos szerepe van a közösségformálásban, ami fontos, de az, hogyaz időjárás után miért rögtön a második téma az, hogy kinek miért rosszabb, nem érdekel. Akkor már inkább Volare és Térden állva jövök vissza hozzád, és azt képzelem, hogy a házak mögött ott van a tenger és én is ott vagyok. Nem tudom, mennyi ideig lehet úgy élni, hogy azt képzeled, nem vagy itt. Nagyanyámat elnézve a kórházban attól tartok, akár egy életet is. Szóval többnyire átlátszóvá válok, ha kilépek az utcára. Újra sok lett a fekete rajtam, és most, hogy Borbély Szilárdról írom a szakdolgozatom, ide kívánkozik egy szép sora: „a fekete nem szín, hanem az eltűnő ajtó, az átmenet zónája, amelyen kilép a világból valami, amit addig sem sikerült megragadni.”
Amikor mégis kénytelen vagyok látszani, akkor például drogériába megyek, olyanba, ahol leginkább csokit és mosószert érdemes venni. Állok a sorban, kártyával fizetek, utána jut még eszembe, hogy szatyor is kéne, félve mondom, hogy egy szatyrot is legyen szíves, nyújtom is már az 50-est, akármennyi is lesz, csak fel ne szisszenjen, hogy azt meg nem ütötte a számlához. Nem szisszen, kicsippenti a strasszokkal kirakott műkörmeivel tenyeremből a pénzt, majd átáll a másik kasszához, kiabál, hogy aki nem kártyával fizet, mehet oda is, közben rám se néz, csak kérdi a pénztárgépet ütve, hogy melyiket. A középsőt, mondom, mire ő, de melyiket?! Nem értem, talán nem hallotta, újra mondom, hogy a középsőt. Pillanatra megáll, kicsit fejhangon mondja már, hogy az bármelyik lehet. Hát mutatom most már a kezemmel, hogy, ezt, itt, középen, legyen szíves. Aztán felciccen, hogy mér nem lehet, ezt normálisan megmondani neki, hogy azt kérem. Nem akarom kioktatni, hogyha a középső méretűt kértem volna a háromból, akkor azt mondtam volna, hogy a közepeset, nehogy már iskolázottságommal próbáljak erőt fitogtatni, és hogy tényleg békével váljunk el, mondom neki, hogy csak nyugodtan. Mire ő visszadobja a bevásárlókosárba a karton akciós WCpapírt és már látom a tekintetén, ahogy a levegőt veszi, baj lesz. Te engem csak ne oktassál ki, kis hatásszünet, értve vagyok? A sötétség mindig leblokkol, nem tudok mit mondani. Hogy mondhatnám el neki, hogy nyolc hónapon keresztül, ha bármi baj készülődött, ez volt a mellettem lévő első mondta: Tranquilla! Non ti preoccupare. Azaz nyugalom, ne aggódj. Nem lehet ezt áthozni ebbe a nyelvbe, ebbe a városba. Nincs benne szeretet, megírták ezt már sokan, minek panaszkodjam én is tovább.
Vagy ha nem drogériába, akkor irodalmi estekre megyek. Például a Csillagszálló Mosoly című számának a bemutatóján jártam, amely az egyik legszomorúbb lapszám lett. De mi a derű? Vörös István szerint az irodalom az, amiben tartalmától függetlenül ott a derű. Ilyen szempontból tagadhatatlanul derűs a lap.
Talán, ha nekünk is lenne tengerünk, akkor talán nem lenne ennyi alkoholista, húgyszag (jó esteben) a villamoson, ennyi földön térdelő, hányó, alvó, kéregető szerencsétlen, nem ordítana a katonai ruhába öltözött harmincéves férfi a Blahán, hogy kinyírlak bazmeg, mindet, nem látnék olyan kabátot egy anyán, amin látszik, hogy húsz éve hordja, és valószínűleg az elkövetkező húsz évben sem vesz magának már újat.
Nekem egyébként nincs különösebb bajom, tulajdonképp a tenger is ott van a házak mögött, 2000 km-t kell csak fejben átszelnem, és aztán ténylég ott van, ott vagyok.
