Süntelen töltenéd a szombatot, és varázstalanságban gunnyasztanál, kedves barát, ha nem ficcenne eléd máris e tüskeborzas szerzet, mely cipelni vágy mérhetetlen sok és felettébb ízes gombaterhet. De ficcen, úgyhogy minden rendben.
Tán azt hiszed, varázsló csak az emberek között akad? Tévedés, barátom! A sünök között is van egy-két oly’ alak, ki pálcával integetve szór csillanó port a szemekbe, elhitetve velünk a csodát. Épp ilyen sünről álmodtam az éjjel, s nohát, láss valódi csodát, ő varázsló volt, de tényleg! Ágat tört magának a magyalbokor alján, s pont ez itt a lényeg: e vesszőtől máris sünmágusnak érezte magát.
– Nekivágok a nagyvilágnak – mondta. – S varázserőmtől százezer gomba fog előttem meghajolni!
A többi sün, ezt hallva, nem győzött kacagni, mert a gombászás nehéz tudomány, nem segít abban a habókos furmány. A mi kis varázslónk mégis útra kelt, s hamarost egy apró denevérre lelt.
– Aha! – mondta, szemöldökét felvonva. – A denevér – ez köztudott! – barlangban él, hol nedves a talaj, s azt szereti a gombafaj. Követem tehát az apró röpködőt, míg hazaér, s megtudom máris, tudományom mit ér.
A denevér lepkékkel jó belakott, s mikor álmosan felkereste a bőregér-lakot, a sünvarázsló a nyomában loholt. A barlangszájnál barna földdarab terült, s ahogy a süni arra penderült, óriás gombák kerültek útjába; aki látta, csak leste szájtátva.
– Hát mégis varázsló lehetsz, te nagy tudású legény! – hajbókoltak előtte az erdei sünök.
– Bizony, a pálcámnak köszönhetem, hogy most itt ülök – biccentett a trónra, mit gombából faragtak neki. Csak azt nem árulta el a sünfi, hogy botját a hosszú úton, míg a denevért hegyre fel követte, támaszkodásra használta csak, hisz varázsolni szemernyit sem tudott a nagy ravasz.
Folyt. köv.
