Andrej Nikolaidis: Mimesis / Fiam – Gondolat Kiadó, 2014 – fordította Rajsli Emese – 252 oldal, puha kötés – ISBN 9789636935337
Belátom, sokakat felháboríthat, amit a címben leírtam, ezért aztán már az elején bocsánatot kérek balkáni barátaimtól, s igyekszem leszögezni, hogy a fogalmat nem földrajzilag értettem, s egészen komolyan gondoltam. Magáról a könyvről – más szempontok alapján – korábban már írt Szerbhorváth György.
Sajnos – már megint – kénytelen vagyok az aktualitásokkal foglalkozni, hiszen nem lehet nem észrevenni, hogy ami Magyarországon folyik, annak nem sok köze van az általunk elképzelt Európához. Ilyen szempontból kész szerencse, hogy a Magyar Köztársaságot a „zAlaptörvényben” átnevezték Magyarországgá. Legalább pontosan kijelölték azt, ahonnantól a tudatos balkanizációs – esetleg: rebalkanizációs? – törekvéseket számítanunk kell.
Senki ne ringassa magát illúziókba: az ország déli határán épülő kerítés nem elválaszt minket a Balkántól, hanem hozzávarr minket a Balkánhoz. A művelet csak még fájdalmasabb attól, hogy cérna helyett szögesdrótot használnak. Ráadásul közben nem veszik észre, hogy az ország nyugati széleinél – ahol elég vékony a cérna, s ritkásak az öltések – kezd felfesleni a fércelés…
A görög felmenőkkel rendelkező montenegrói Andrej Nikolaidis írásainak magyar nyelvű kiadása kapcsán az Olvasó tényleg kénytelen elgondolkodni azon, hogy
hová tartozunk és hová tartunk?
Nikolaidis két szövege, melyek meggyőződésem szerint csak alibiből és önvédelemből íródtak regény formájúra, több mint egy évtizeddel ezelőtt keletkeztek, s a legjobbkor – legrosszabbkor? – jelentek meg magyarul. Ha néhány évvel korábban adja ki a Gondolat Kiadó, akkor legfeljebb széttárnánk a kezünket, s jót mulatnánk a Balkánról szóló éles, szatirikus, kegyetlen és mégis pontos szövegeken, melyek egy félsziget – és mellesleg egy ember – tragédiáját mutatják meg. Nikolaidis – bocsánatot kérek – nem szarral gurigázik: felvállalja saját keserűségét és kiírja magából. Egészen biztos vagyok benne, hogy undora és tartózkodása miatt sokan utálják, gyűlölik és hazaárulónak tarják. Pedig – költői lesz a kérdés – szeretheti-e valaki jobban a hazáját annál, aki képes szembenézni az ott uralkodó mélységes sötétséggel, végtelen kegyetlenséggel és egetverő önzéssel?
Tehet-e többet egy író, mint hogy tükröt tart? Olyan görbe tükröt, amiben magára és környezetére ismerhet az olvasó, függetlenül attól, hogy a könyvben leírt ex-jugó államban él, vagy éppen Magyarországon.
A keleti nyitás baromság, aminek már érik szomorú eredménye. A Nyugathoz tartozás ábránd, amivel megnyugtatjuk magunkat. Nikolaidist olvasva az tűnik reálisnak, ha tudomásul vesszük, hogy a Balkánhoz tartozunk, s veszett gyorsasággal elkezdjük keresni, hogy miként tudnánk ezen változtatni. Persze, az is lehet, hogy nem mi „vagyunk” a Balkánon, hanem a Balkán van bennünk.
