avatar
2011. október 11. /

Új Színház, régi história

OROSZL1

Az Új Színház igazgatóválasztása körül kirobbant botrány engem leginkább arra a viccre emlékeztet, amikor megkérdik vidéken a bácsit, hogy van-e náluk antiszemitizmus. Nincs, mondja a férfi, de igény lenne rá.

És itt most nem az antiszemitizmuson van a hangsúly, ahogyan Csurka hosszú pauza utáni fölbukkanása sejtetné, hanem az igényen.

A napnál is világosabb, hogy politikai döntés született, minekutána egy kidolgozott és többségben megszavazott igazgatói pályázat helyett egy blöffpályázat került ki nyertesen. Hogy miért, milyen múltbeli számlát fizetnek ki ezzel, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy más tájakon, az értékeit őrző-védő lakosság hogyan reagálna erre.

Ha föl is menne a függöny, a színpad üres maradna, mert egyetlen színész sem mutatna hajlandóságot arra, hogy a politika által szétgyepált művészeti életben szerepet vállaljon. Ugyanakkor kétségem sincs afelől, hogy lesz, aki kívánja magának ezt a színpadot.

De ha még akadna is színész, aki ebben a helyzetben színpadra áll, azt merném remélni, hogy nem lenne közönség, amelyik kíváncsi a produkciójára. Viszont afelől sincs kétségem, hogy közönség is lenne, és minden este telt házzal üzemelne a színház. Naná, ha van rá igény, miért ne? És a piac mindjárt igazolná a létjogosultságát.

A politika, mint mindig, próbálgatja a karmait. Azt próbálja kideríteni, ahogy 2006-ban is, hogy mit bír el a lakosság. És azt látja, hogy a lakosság gyakorlatilag mindent elvisel, a közvetlenül érintettek tüntetését és ellenkezését leszámítva. Ha a tűzoltókat csicskáztatják, akkor a művészek hallgatnak, ha a művészeket macerálják, akkor az orvosok hallgatnak, ha pedig az orvosokat szívatják, a tűzoltók hallgatnak. Mintha mindenki egy külön bejáratú országban élne ugyanott.

Ugyanakkor azt kell gondolnom, hogy mindezzel, amit mindahányan a magyar politikusok csinálnak, a lakosság malmára hajtják a vizet. Előbb-utóbb olyan messzire mennek a tűrőképességünk tesztelésében, hogy átlépik azt a határt, ami egyenként mindenkinek betesz, és amivel az egész lakosságnak kárt okoznak. A rendszerváltáskor elmaradt nagy közösségi élmény, amely egy minimális konszenzus alapja lehetne, ebben a mocsok mélyre süllyedésben reinkarnálódhat.

Egy régi, évtizedeken átívelő história motorjai működtetik az Új Színház botrányát. De addig húzogatják az oroszlán bajszát, amíg rá nem jön, hogy ő az oroszlán. Viszont ehhez még az Új Színház ügyénél is agresszívabb politikai manőverre van szükség, amire már az orvosok és a tűzoltók se azt mondják, hogy belezik egymást a csepűrágók.

{jcomments on}

Megosztás: