Archív

Delej

 MG 5360

(Fotó: Révai Sára)

részlet – A pozsonyi hajó című regényből –

Sára fölébredt. Egy darabig a szakadozott, foszlott baldachin komor, fekete körvonalait nézte, majd oldalra fordult, és a redőny résein átszűrődő fényben megpróbálta leolvasni az ágy melletti éjjeliszekrényen ketyegő ébresztőóráról az időt. A szobában általában oly módon változtak a fényviszonyok, hogy vagy sötét volt, vagy félhomály.

Egyelőre nem hallatszottak Fruzsi néni kemény, katonás léptei. Sárának volt még néhány perce arra, hogy fölhajtsa a nehéz szagú, száraz, kérges foltokkal borított takarót, megigazítsa az elnyűtt vánkost, levegye az éjszakai hálóruhát, és törülközőt csavarjon maga köré. A folyosó végén volt a fürdőszoba. Az arcot és a felső testet meg lehetett a lavórban lévő enyhén állott vízben mosdani, ahhoz azonban, hogy teljesen megtisztulva, illatosan várják a vendégeket, be kellett menniük a fürdőbe is. Sára szeretett odabent lenni. Ha rajta múlott volna, sokkal több időt töltött volna a csobogó, forró víz alatt. Bár nem beszéltek róla, bizonyára így volt a többi lány is ezzel. Jólesett a nehéz és rossz ízeket hagyó éjszaka után megfürdeni, megtisztulni, kimosni, vagy legalábbis megkísérelni megszabadulni attól, amitől úgysem lehetett.

Sára letolta magáról a takarót. Fölült, az ágy szélére fordult, és lecsúsztatta aprócska talpait a döngölt, csizmafoltos padlóra. A házban egyelőre teljes csönd honolt. Gyanútlanul akár azt is lehetett volna gondolni, hogy még éjszaka van, s mindenki békésen alszik, de hát nappal volt, erről árulkodtak a redőny világos rései, valamint az éjjeliszekrényen lévő óra is. Odakünn már pezseg minden: az üzletek ajtaja tárva-nyitva, emberek sietnek egyik irányból a másikba, a házmesterek harmadjára seprik föl a járdát, a Váci körút felöl fiákerek zörgése hallik, s a magasból, az Andrássy út irányából kicsit bekéredzkedik a napfény, hogy ha egy kis sávban is, de átmenetileg kiszínezze a vaskos házak közé rejtőző szűk Ó utcát.

Aztán a következő pillanatban föltárult a nehéz tölgyfaajtó, és világosság vágódott be a szobába a gangról. A küszöbön Fruzsi néni állt teljes valójában: kövéren, nagyokat szuszogva, egyelőre a szokásos esti smink, öltözék és protokollmosoly nélkül.

Sára összerezzent. Nem hallotta Fruzsi néni közeledtét. Ezek szerint elbóbiskolt volna? Az előző pillanatban még tökéletes volt a félhomály és a némaság, most viszont, ha nem is fényárban úszik a kamrája, de már élesen látszanak a kontúrok, meg lehet különbözni egymástól a tárgyakat, még úgy is, hogy a befelé igyekvő gyönge fény útját jócskán elállja Fruzsi néni termetes alakja.

A szülőotthon előtt találkozott először vele. Már akkor meghökkent a nem mindennapi méreteken, bár először azt hitte, hogy a vastag prémkabát teszi. Fruzsi néni úgy állt a metsző, süvítő februári szélben, akár valami kőszobor: megingathatatlanul és megrendíthetetlenül. S mintha éppen Sárát várta volna. Amint a lány megjelent a kapuban, Fruzsi néni elindult feléje. Átvágott az utcán, az se zavarta különösebben, hogy alig tett néhány lépést, csikorgó kerekkel, centiméterekkel tőle fékezett le egy automobil. A vezetője nem is mert háborogni, csupán pislogott a vaskos pilótaszemüveg mögül – nyilván örült, hogy járgánya megúszta az ekkora tereptárggyal való veszélyes ütközést.

– Milyen bájos gyermek – jelentette ki köszönés gyanánt Fruzsi néni, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a Sára karjain hever, összegöndörített takaróra. – Kisfiú vagy kislány?

– Kisfiú – válaszolta habozva Sára, mintha maga se tudná pontosan.

– Mi a neve?

Sára gyanakodva nézte a festett, pufók arcot, a zsírpárnák fedezékéből kikandikáló, élénken csillogó szemeket, és nem igazán értette, miért csilingelnek a fejében azok a kis csengettyűk, amelyek veszélyre szoktatták figyelmeztetni. Hetek, vagy talán hónapok óta ezek voltak az első, egyenest hozzája intézett emberi szavak, ám nem érezte őszintének őket. Később, amikor újra meg újra fölidézte első találkozásuk körülményeit, és föltette magának a kérdést, hogy mit kellett volna, avagy tudott-e volna bármit is másként csinálni, minduntalan megbizonyosodott arról, hogy hallgatnia kellett volna azokra a csengettyűkre. Föltéve, ha szóltak egyáltalán, és nem utólag képzelte őket oda.

– Bálint.

– Ó! Hát milyen szép neve van!

Sára egyáltalán nem találta szépnek. Amikor a komor arcú, folyton ingerült bába a névről tudakolta, rádöbbent, hogy ezzel egyáltalán nem foglalkozott. Nem is tudott hirtelenjében mit felelni. Végül a bába nevezte el a kisfiút Bálintnak, mivel a születése erre a napra esett.

– Hát magát hogy hívják, angyalom?

Megmondja? Sára végül úgy volt vele, miért ne mondja meg. Szépen, illendően bemutatkozott. Úgy, ahogyan azt házaknál, az első viziteléskor szokott. Nem mintha olyan sok lett volna. A harmadik gazdája penderítette ki.

– Én pedig a Fruzsi néni vagyok. Már ne haragudj, lelkecském, hogy így megszólítottalak, de amint megláttam ezt a bájos látványt, ezt a szép anyát ezzel a gyönyörű gyermekkel, azt gondoltam, muszáj őket közelebbről is megnéznem.

Sárának föl se tűnt, hogy Fruzsi néni magázásból átváltott tegezésbe. Magától értetődő volt.

– Gondolom, az édesapa is nagyon örül a csöppségnek. Hát hol késlekedik? Már itt kellene lennie.

Fruzsi néni teátrális mozdulatokkal körbefordította a fejét. Sára lehorgasztotta a fejét, és a vékony, máris átázott cipőit bámulta. Nyilván Fruzsi néni is nagyon jól tudta, hogy se konflison, se automobillal, se gyalog nem fog megérkezni az édesapa. Akárhogy is alakultak később a dolgok, Sára azért hálás volt Fruzsi néninek, hogy annak kiléte felől soha nem érdeklődött. Ő se akart többé gondolni reá. Végtére is majdhogynem lényegtelen.

– Értem – Fruzsi néni bólintott, és szemében mintha tényleg szomorúság tükröződött volna. – Ne ess kétségbe, kislányom! Nem vagy egyedül. Hidd el, hogy nem egy ilyen esettel találkoztam már. Gyere, igyunk meg egy kávét, és beszélgessünk egy kicsit.

Fruzsi néninek nem lehet ellenállni. Fruzsi néninek deleje van. Soha nem kérdez senkit a szándékai felől, az ő számára ismeretlen az a szó, hogy „akarod-e”, „szeretnéd-e”. Egyszerűen megmondja, mi legyen. Sára észbe se kapott, máris ott lépdelt Fruzsi néni mellett, vagyis inkább mögött, és az ellen se emelt még gondolatban sem kifogást, hogy a kis Bálintot Fruzsi néni vigye, nehogy a gyöngélkedő édesanyát megviselje a teher.

Az utcasarkon túl volt egy szegényes kávékimérés. A tulajdonoson kívül senki nem tartózkodott benne, az éjszakai dohányfüst azonban még ott keringett az asztalok fölött. Fruzsi nénit határozottan, otthonos léptekkel betrappolt, és leült az egyik kör alakú asztalka mellé. Bálint nyöszörögni kezdett, mire Fruzsi néni ringatni kezdte. Avatatlan szemlélő könnyen ráfoghatta volna, hogy rázza a kisdedet, de ennek a végeredmény szempontjából különösebb jelentősége nincsen, a gyermek ugyanis néhány pillanattal később ismét – legalábbis úgy tűnt – békésen aludt. Fruzsi néni diadalmasan nézett a mellette toporgó Sárára, majd biccentett, hogy amaz is foglaljon helyet.

A tulajdonos előjött a pult mögül, és odament hozzájuk. Csavart egyet-egyet bajuszának mind a két végén, beletörölte a kezeit a koszos kötényébe, és azt kérdezte:

– A szokásosat, nagysád?

Fruzsi néni a zavar legkisebb jele nélkül bólintott:

– A szokásosat. Kettőt.

Hetekkel később, amikor Sára elkezdte átgondolni az ezen a februári napon történteket, eszébe jutott, hogy ez volt a következő jel, amely miatt megint gyanakodhatott volna. S persze utána jött az összes többi következő. Neki azonban a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy az ilyesmikre fölfigyeljen.

A „szokásos” habos kávét jelentett. Sára már jól ismerte a külleméről és az illatáról. Többször kísérletezett vele, s tulajdonképpen elmondhatta magáról, hogy tud habos kávét készíteni. Persze nem olyat, amilyet a kávéházakban és a -kimérésekben csinálnak a modern gépeken, de egyik gazdája se panaszkodott emiatt. Ízlelni viszont ezen a délelőttön ízlelte először. Kétségkívül finom volt. Túlságosan is finom, olyannyira, hogy nem is merte mindet meginni. Pedig nagyon jólesett a szülőotthoni kegyelemkoszt után.

Fruzsi néni egy szót sem szólt addig, amíg a nagybajuszú tulajdonos – egyben főpincér – ki nem hozta a két gőzölgő csészét, és Sára bele nem nyalt legalább a habba. A gyerekkel volt elfoglalva. Néha megringatta – ezúttal kisebb mozdulatokkal –, néha dudorászott neki, máskor pedig csupán gyönyörködött benne. Aztán egyszer csak Sárához fordult.

– Mi lesz ővele? – A kérdésben egyszerre volt számonkérés és aggodalom.

Sára a kézfejével gyorsan letörölte a szája széléről a tejhabot.

Ezen természetesen már ő is rengeteget gondolkodott. Egy ideig legalábbis. Majd miután semmi értelmes és kivitelezhető megoldás nem jutott az eszébe, letett arról, hogy töprengjen rajta. Csak lesz valahogy. Ha más nem, a hozzá hasonlókat mindig várja a Margit híd és az alatta örvénylő jeges Duna. Csecsemővel a nyakán nemigen vállalhat úri házaknál munkát. Odahaza, a falujában se fogadták volna szívesen. Talán beállhatott volna egy gyárba munkásnak, de az elemi iskolán kívül semmilyen képesítést nem szerzett, ráadásul túl gyönge és vézna volt az efféléhez. Nem beszélve arról, hogy míg a munkaidő le nem telik (már ha letelik egyáltalán), a gyereket nem tudta volna hová tenni.

Élt Budapesten egy rokona, akivel miután följött a székesfővárosba, Sára hébe-hóba találkozgatott. Jólesett a meleg szó, a rokoni ölelés ebben a nagy idegenségben. Csakhogy ez a férfi kezdte egyre merészebben ölelgetni, Sára ezért letett a családi kapcsolatok ápolásáról. Mostanában viszont úgy találta, hogy ez az utolsó szál, amibe belekapaszkodhat. Kétségtelen, hogy borsózott a háta a rokon viszontlátásától, egyéb azonban nem jutott eszébe. Abban bízott, hogy odahaza, a felesége jelenlétében csak nem viselkedik oly módon vele. Egyedül az jelentett némi gondot, hogy nem tudta pontosan, hová kell mennie. Az a kis darab papír, amire az édesapja az ő távoli nagybácsikájának a címét rótta szálkás betűivel, már régen elveszett valamelyik hurcolkodás során. Egyetlen egyszer járt a rokon lakásában, s emlékezett rá, hogy elég nehezen találta meg a szűk és teljesen egyforma utcák és épületek között. Onnantól fogva mindig másutt találkozgattak. A bácsi nem akarta, hogy Sára többé fölmenjen hozzájuk, egyébként meg azon a címen, hogy a lánynak minél jobban meg kell ismernie a várost, soha nem ugyanoda beszélték meg a következő találkát. Persze – gondolta később Sára – azért, hogy ne keltsenek mindig ugyanott föltűnést.

Viszolygott a gondolattól is, hogy viszontlássa, de egyéb nem jutott az eszébe. Csecsemővel a karján talán nem rúgja ki. Sára azt is eldöntötte, hogy amennyiben az lesz ára, akkor engedni fog a rokoni noszogatásnak. Elvégre már úgyis mindegy.

Hiába tervezte ezt így el, mégse akaródzott a Fruzsi néninek elmondania. Nem csak a Fruzsi néni miatt. Amaz hol Bálintra nézett, hol reá. S sóhajtozva, gondterhelten megcsóválta a fejét.

Lassan, megfontoltan, ám annál nagyobb határozottsággal beszélni kezdett. Hogy van neki egy igen közeli ismerőse, sőt tulajdonképpen barátja, aki nagyon rövid idő alatt és a legkisebb fennakadás nélkül el tudja intézni, hogy a gyermeket elhelyezzék az egyik otthonban, amelyet a szabadkőművesek üzemeltetnek. Természetesen akár Sára is odaköltözhetne vele, azonban ennek Fruzsi néni semmi értelmét nem látta, merthogy akkor onnét soha nem tudna kimozdulni, és onnantól fogva folyton mások kegyelemkenyerére szorulna. Neki sokkal jobb ötlete volt ennél. Maradjon a kis Bálint abban az otthonban, Sára pedig dolgozzon őnála. Van neki egy kis szalonja, ahol folyton rengeteg teendő akad. Mindig szükség van az efféle csinos és talpraesett leányokra.

Sára nem foglalkozott különösebben azzal, hogy Fruzsi néni mit ért szalon alatt. Ráadásul nem is volt lehetősége nemet mondani, hiszen azonnal Fruzsi néni lekötelezettje lett. Elsőként ugye itt volt a finom habos kávé. Igaz, hogy Sára nem itta meg teljes egészében, de hát azt is ki kellett fizetni, ami a csészében maradt. Aztán a kávékimérésből Fruzsi néni átcipelte egy közeli kereskedésbe, mivel mégis csak tarthatatlan állapot, hogy szegény lánynak, egy fiatal anyának egyetlen ruhája van. Sára ekkor arra gondolt, hogy a ruha még hagyján, ám azon a kis batyun kívül, amely az iratait és azt a néhány személyes tárgyát tartalmazta, no meg persze az egyre gyakrabban nyöszörgő Bálinton kívül végképp nincs egyebe, csupán a nagy rakás szerencsétlensége, a kilátástalansága, valamint az a halovány fénysugárral sem kecsegtető lehetőség, hogy fölkeresse a faképnél hagyott rokont, és kosztért, kvártélyért cserébe a karjaiba vesse magát.

Végső megoldásként pedig ott a Margit híd, vagy a száguldó, dübörgő vonat.

Utóbbit a legjobb volna talán Pesten kívül, mondjuk a szülőfaluja határában megcsinálni. Hogy még egyszer lássa azokat az átkozott vályogházakat. Mondjuk az édesapjának nem esne jól, ha a drága lánya pont a falu közelében vetné vonat elé magát – talán el is futna szégyenében, meg se állna Amerikáig. Az pedig továbbra is kérdés marad, hogy mi lesz a gyermekkel. Mert a feltámadó anyai ösztönök, és hát Sára alapvetően tiszta érzései még csak a gondolatát sem engedték meg annak, hogy a kisfiút netán magával rántsa a kétségbeesett halálba. Az viszont már ekkor földerengett előtte, hogy Fruzsi néni szívjósága nem valamiféle veleszületett önzetlenség eredménye. Ismerte már annyira az életet, különösen Budapestet, hogy tisztában legyen azzal, hogy az a hely a gyermekotthonban abban az esetben lesz meg, ha ő tesz érte valamit. Hogy pontosan micsodát, arról egyelőre sejtése se nagyon volt. Kérdés ellenben mindössze annyi maradt, hogy ki legyen a kettejük, de különösen a kis Bálint megmentője: Fruzsi néni, avagy apjának kéjsóvár nagybácsija valahol a Keleti pályaudvar környékén.

Ám igazándiból ez se várt már megválaszolásra. Fruzsi néni gondoskodott arról, hogy semmi kétség ne legyen a célok és a kötelezettségek felől.

A kisfiú már nem csupán nyöszörgött, hanem egyre türelmetlenebbül sírt. Fruzsi néni ráparancsolt Sárára, hogy etesse meg azt a szegény gyermeket. A lány tétován körbepillantott, hová húzódhatna, azonban a kereskedés olyan kicsiny és szűk volt, nem akadt sehol egy eldugott sarok. A kövér, kopasz férfiú, aki az üzletet birtokolta, és a kávéshoz hasonlóan láthatóan közeli viszonyt ápolt Fruzsi nénivel, nyájasan átengedte a saját székét. Sára leült, és kibuggyantotta jobb mellét. Fruzsi néni szakértő tekintettel mustrálta, és mintha bólogatott is volna egy kicsit. Aztán, hogy ne zavarják az éhes gyermeket, félrehúzódott a kövér kopasszal pusmogni a bolt ellenkező végébe. Mikorra Sára végzett az etetéssel, jókora pakkot állítottak össze nem csak női, hanem gyerekruhából. A költségeket természetesen Fruzsi néni állta.

Akárhányszor gondolt vissza erre a bizonyos első közös napra, Sárának mindannyiszor meg kellett magában állapítania, hogy Fruzsi néni tartotta a szavát. Bálintot még akkor délután elhelyezték abban az intézetben, amelyet a szabadkőművesek pénzeltek, és ahol Fruzsi néninek megint csak egy ismerőse dolgozott, mégpedig a jelek szerint olyan beosztásban, hogy oda tudott hatni a fölvett személyek kilétére. Sára arra is ígéretet kapott Fruzsi nénitől, hogy a kicsit rendszeresen, lehetőség szerint hetente meglátogathatja, amit be is tartott: csütörtök délutánonként – talán azért pont akkor, hogy Fruzsi néni szándékai és elképzelései szerint az élménytől kisimultan és megnyugodva állhasson a péntek déltől kezdődő hétvégi vendégözön elé – Sára kivillamosozott (megint csak Fruzsi néni kontójára) az intézetbe, és néhány röpke óra erejéig a karjaiba vette lassan gyarapodó gyermekét. Fruzsi néni ugyanakkor azt is pedzegette, hogy örökbe kéne adni a kisfiút, az intézet nem lehet végleges megoldás, és Sára, bármennyire is fájt neki, tudta, hogy Fruzsi néninek igaza van: arra esély se látszott, hogy bármikor is eljut abba az állapotba, hogy ledolgozza mindazt, amivel Fruzsi néninek tartozik, lévén, hogy a számla folyamatosan növekszik a lakhatás, az étkezés, a ruháztatás okán.

Sára azt hitte, hogy most fejmosás következik, vagy legalábbis a szokottan gunyoros számonkérés, hogy lám, a kisasszony még javában pihen, miközben vár a temérdek tennivaló: hamarosan nyit a ház, de előtte még rendbe kéne tenniük a benne lakóknak nem csak saját magukat, hanem a szobáikat, a közös helyiségeket, a szalont és a folyosókat egyaránt… Aztán rá kellett döbbennie, hogy ez nem a szokásos reggel. Fruzsi néni hosszú pillanatokon keresztül csak állt és állt a küszöbön, majd ingerültség és indulat nélkül azt kérdezte:

– Te jól vagy? Nincs semmi bajod?

Sára idejét se tudta, mikor kérdeztek tőle ilyet utoljára. Fruzsi néni hangjában azonban ezentúl valódi aggodalom, sőt szomorúság és némi félelem csengett.

– Igen. Jól vagyok – rebegte Sára, és egyszeriben megmagyarázhatatlan szánalmat érzett a tétova, kezeit tördelő Fruzsi néni iránt.

Fölkelt az ágyból és utánament. A szomszédos szoba ajtaja nyitva volt. Az éjjeliszekrényen imbolygó fénnyel világított egy petróleumlámpa. Fruzsi néni tanácstalanul állt a szoba közepén. Sára odalépett melléje, és fölsikoltott. Nem olyan nagyot, mert tudta, hogy ebben a házban nem szabad a kelleténél jobban hangoskodni, akkor legalábbis bizonyosan nem, amikor nincsenek vendégek. A mellkasából kiszakadó sikolyt azonban nem bírta visszatartani. Az övéhez hasonló baldachinos, foltokkal tarkított ágyon ott feküdt Ildikó, a szomszédja, a kolléganője, egyben bizalmas barátnője. Hálóingén elöl vérfolt éktelenkedett, de vér volt az ágyneműn is, és a kemény, csizmanyomokkal teli padlót is vértócsák borították.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top