Archív

Szy Katalin: Hullámkeltő

Hullmkelt

Szy Katalin Hullámkeltő című könyve a múlt évben jelent meg, sokan olvasták, de még többeknek elkerülhette a figyelmét, hogy elindult egy írói pálya, amely a szerző onkopszihológusi munkájából táplálkozik. A könyv novellái minden ízükben finomnői novellák. A boltokban már nem, csak a mi könyvesboltunkban kapható. A rúzs című novellát közöljük.

Kati magáról: “Klinikai szakpszichológus vagyok. Számomra az írás a terápiák során felgyülemlett tapasztalataim kifejezése, feszültségeim szelepe, öngyógyítás, a lelki egyensúlyom megőrzésének útja, titka. Örömöt találok benne és remélem, Önök is, akik elolvassák novelláimat, amelyekben keveredik a valóság és a fantáziám, az életem, a munkám, a vágyam, a szükségletem, a múltam, a jelenem és a jövőm.”

A rúzs

A kórházból egy vacsora meghívásra indultam. Már sötét volt az aulában, karom alá szorítva egy könyvet és a táskámat keresgéltem a kulcsot. Egy artikulátlan, vinnyogó hang zavarta meg a már lecsendesedett, elzárt és bezárt kórházi nyugalmat. Nem ismertem fel, emberi jajveszékelés lehet, vagy egy fémes tárgy okozza ezt zajt? Ösztönösen mentem a hang után, a portáig. Egy nő ült a portásfülke előtt rózsás nejlon pongyolában. Két karját mellei alatt összekulcsolta, két bozótos szemöldökét összehúzva elcsendesedett, ahogy közelítettem felé. A portás mellette állt, vállát lökdösve akarta szóra bírni, mondja meg nevét és az osztályt, ahonnan elszökött.

– Nem! Semmi köze hozzá! Itt maradok! Vagy engedjenek haza! Meg akarok halni! Hagyjon már! Hagyjon már!- rándította meg dühösen a vállát.

– Nem úgy megy az, aranyoskám! – mondta gúnyosan Lajos, aki húsz év munkája alatt már hozzászokott az effajta menekülőkhöz, békétlenekhez.

– Akció van, Katika! – kért segítséget Lajos, végig sem gondolta azt, hogy a humoros megjegyzés nem fogja oldani a nyugtalan nyugtalanságát. Talán ez is volt a célja, hogy provokálja ezt a szerencsétlent, s egy kis vidámságot varázsoljon hosszúnak ígérkező, unalmas ügyeleti éjszakájába. Figyeltem az asszonyt. Erős szőrzete az orra alatt férfiassá tette, haja erősen őszülő és régen látott fodrászt. Megtört volt és kortalan. Állán két hatalmas szálka szúrós természetét mutatta: nem lehet közel férkőzni hozzá. Igazi békebeli házmesternek képzelem. Egy házmester tudja így kiejteni a „hagyjon már”-t, egy házmester tudja ilyen keményen keresztbetenni karjait, kézfejét a könyöke mögé rejtve. Egy házmester keres biztonságot a kapuban, ahol zajlik az élet, ahol jönnek mennek a lakók, és történik valami, ahonnan haragosan nézhet a lakótársakra, a kinti világra, egy olyan világra, ahol ő soha nem járt.

Elővettem telefonomat, és felhívtam a férjem, aki már az étteremben várt.

– Akció van, majd elmesélem! – ismételtem Lajos szavait neki, talán én is azt akartam kifejezni, mint ő: fontos vagyok, és az életem csupa izgalom. De ahogy ezt az akciós mondatot kiengedtem a számom, elszégyelltem magam. Barátságos arccal fordultam a rózsásköpenyes, perlekedő, haragos házmester felé, próbáltam helyrehozni meggondolatlanul kimondott szavaimat – de már késő volt. Nem engedte, hogy megszólaljak, gyűlölettel nézett rám, és megvetéssel, hidegen sziszegte:

– Könnyű magának, ki van rúzsozva a szája!

Valóban, erősen pirosra festett szám kontúrja, szájfénnyel tökéletesített teltsége ma hódítani készült. Figyelemfelkeltővé, játékossá, bujává, hódítóvá igyekeztem formálni ajkamat, egy izgalmas este lehetőségeként uralta egyébként festetlen arcomat. Talán kifejezte azt, hogy ma bekebelezem, amit szeretnék, benne volt az élet, a szerelem, a szenvedély. „Könnyű magának, ki van rúzsozva a szája!” mondat megjósolta, a helyem ma este egy étteremben, majd egy finom ágyban lesz. Egy illatos ágyban fog becézni valakit, finoman sóhajtozik majd, örömöt ad és vesz el, minden örömöt. Mellé ültem és megkérdeztem:

– Maga miért nem rúzsozza ki a száját?

– Minek? Úgyis megdöglök! – Ezzel a mondattal bezárkózott. Nem nézett rám többet. Ültünk egymás mellett, én sem kerestem tekintetét. Némán és kedvetlenül vártuk mindketten, hogy visszajelezzenek, a beteg a diabetológiáról szökött meg. A cukorbetegek osztályáról, ahol azokat kezelik, akik nem jól dolgozzák fel a szénhidrátot, az édességet, az édeset, az édes életet. „Édes élet!” – gondoltam.

Pár perc múlva jöttek érte. Darabos mozdulatokkal felállt mellőlem, a betegkísérő felajánlotta karját, de ő nem karolt belé. Karját összekulcsolva hagyta, vállaival bezárkózott. Kicsit lehangolt lettem. A padon tartott még egy rövid ideig életének egy mondatba zárt keserűsége. Visszamentem a szobámba. Meg akartam nézni a tükrömben azt a kifestett szájat, amely szegényt egy pillanat alatt a sorsával szembesítette. Letöröltem, festői lendülettel alkottam egy még tökéletesebb formát, és elindultam. És aznap este a piros számmal elmeséltem szomorú-szürke történetét.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top