Ma 21. napja tart El-Hassan Róza képzőművész éhségsztrájkja, egy petíció aláírását kérve, amelyet életveszélyben lévő, eltűnt barátjáért hozott létre. Az alábbiakban El-Hassan Róza levelét közöljük, melyben leírja, miért szánta rá magát az éhségsztrájkra.
A peticióm története
Habár egy aktuális és sürgős petícióról van szó, mégis a régmúlttal kezdeném a történetet.
Lotfi Fárhadot és családját az ezerkilencszáznyolcvanas években ismeretem meg. Édesapja szobrász volt Iránban, majd Magyarországon települtek le, ahol Fárhad és testvérei a második kerületi Móricz Zsigmond Gimnáziumba jártak, ahová én is.
A nyolcvanas évek vége elég mozgalmas volt, részt vettem a Képzőművészeti Egyetem reform mozgalmában, Fárhad tibetológusként az ELTÉ-n tanult. A közel-keleti vallási vitáknak hátat fordítva leginkább a huszadik századi magyar irodalom vonzotta, és mindezen túl a távol-keleti bölcseletben, a buddhizmus és a yoga csendes meditációjában látott kiutat a sok szenvedésből. Pekingbe utazott és elsajátította a kínai nyelvet, a kínai harcművészetet, és a thaicsit.
Meghívta Pestre a Dalai Lámát, aki el is látogatott hazánkba. Fárhad sokat segített a tibeti menekülteknek: a Corvinus egyetemen szervezett tüntetést helyzetük javításáért, amiért akkoriban sokan támadták.
Kétezer ötben keresztezték egymást újra útjaink. Akkoriban, kétezeregy után sok vitát váltott ki az “R. a túlnépesedésre gondol“ című művem, mely érintette az Izrael-Palesztin kérdést, a nők jogait és egyben a közelgő háborúk szorongásos előérzete volt a kétezeregy szeptember tizenegyedikei WTC-merénylet után. Kétezeregy nagyon sokat rontott minden közel-keletről származó és lelkiismeretes ember helyzetén és lelkiállapotán, hiszen tudtuk, hogy a következő háborúk legitimációja lesz a New York-i tragédia, és hamarosan valóban kitört a milliók életét követelő iraki háború.
(Személyes szakmai vonzata a történetnek, hogy 2004-ben tragikus hirtelenséggel autóbalesetben elhunyt az izraeli-magyar pacifista, Sik Tóma. Uri Davis-szal és sok más arab, magyar és izraeli pacifistával közösen temettük Tomát a csongrádi temetőben, ökofarmjához közel.)
Vigaszt és biztonságot keresve akkoriban sokszor ellátogattam Lotfi Fárhad buddhista központjába. Fárhad és az általa adott könyvek nagyon komoly lelki támaszt nyújtottak, ám mindeközben Fárhad is szenvedett a kétezeregy után megváltozott politikai körülményektől. Ekkor már öt nyelven beszélt és tolmácsként dolgozott magas és bizalmas körökben. Sokszor rosszullétek gyötörték, mert nem bírta elviselni, amit látott és hallott. Állandó nyomásnak és zsarolásnak volt kitéve. Folyton a nyakába akartak varrni valamit, hogy engedelmesebb tolmács legyen.
Néhány hónap múlva nyomtalanul eltűnt. A buddhista központot és jógatermet zárva találtam. Hiába hívtam telefonon, furcsa géphangok és ijesztő hanggenerátorok zsaroltak ismert és ismeretlen telefonszámokról, sms-ben, hogy Fárhadnak baja lesz, ha nem csinálom ezt vagy azt. Én kezdetben próbáltam eleget tenni a kéréseknek, de mikor nem lett vége, a második kerületi rendőrséghez fordultam. A feljelentés után a zsarolás és a mobiltelefonom önállósult műkédése, mely váratlanul kapcsolta be újra és újra a kamerafunkciót, abba maradt. A rendőrség egy tanyasi roma gyereket állított elő, aki mindent tagadott, nem ő volt a tettes.
A kétezertizennégyes katari utazásom óta újrakezdődött a szellemjárás a bankszámlaszámomon és a kommunikációs eszközeimen, de mostanra gyakorlatilag megszoktam. Meggyőződésem, hogy több oldalról hackeltek.
Kétezerötben Fárhad eltünt, de édesanyja végül megnyugtatott: elköltözött és életben van, ne aggódjak. Fárhad kétezer tizennégy nyarán keresett meg újra. Írta, hogy Katarban él és hívott, hogy látogassam meg. Szeptemberben elutaztam Katarba, Doha városába, de újra aggasztó körülmények között találtam. Már a második naptól kezdve nem engedélyezték, hogy kettesben találkozzuk és beszéljünk. Szállodai szobám tele volt rejtett videokamerákkal. Az első nap, mikor rövid időre találkozhattunk, Fárhad ideges volt. Munkaadói megtudták, hogy a magyar nő, aki magánlátogatás céljából érkezett hozzá, emberjogi aktivista szír vonalon. Így a második napon már be kellett volna ülnöm egy ismeretlen szír férfi kocsijába, aki elvitt volna Fárhad tartózkodási helyére. Féltem egyedül beülni egy ismeretlen ember autójába. Kértem, hogy ő hozza el Fárhadot a szállodai fogadótérbe, de nem volt hajlandó. Végül időmet a szállodában, és az egyedülállón szép Dohai múzeum látogatásával töltöttem, és régi arab vályogházak alaprajzait rajzoltam az utcákon. A körülmények ellenére nagyon jól éreztem magam Dohában. Nagyon tetszett a város, és kedvesek voltak az emberek.
Közben időnként hívtam a szír összekötőt és kértem, hogy hozza el Fárhadot a szállodába. De mindhiába. Két nap után Fárhad írt, és azt kérte viberen, hogy ne csatangoljak folyton az utcán abban a kánikulában. Majd érthetetlen és ellentmondásos szöveges üzeneteket is érkeztek a számáról. Mindvégig próbált a szállodában tartani.
Mindeközben itthonról levelek érkeztek, Andrássy Gábor cenzúrázta a Műértőben megjelenő öko- és vályogépítészeti, „Szellő” című projektemről szóló interjút, melyet Adele Eisenstein készített. Hajnalban dühödten újra és újra átszerkesztettem, de máig sem jelenhetett meg. Andrássy Gábor hajthatatlan volt.
Néhány nap elteltével nagyon szomorúan Dohából Berlinbe utaztam, majd onnan New Yorkba, ahol a manhattani Thomas Erben galériában nagyszabású egyéni kiállításom nyílt régebbi szobraimból.
Sajnos itt is folytatódott a cenzúrahadjárat, mely Budapesten kezdődött, de erről egy másik cikkben írnék.
A novembert és decembert depresszióban töltöttem berlini műtermemben. Egy kiállításra készültem, de Berlinben még súlyosabb volt a cenzúra és az elszigeteltség, mint New Yorkban. Nem tudom, hogy azért, mert emberjogi aktivista és pacifista vagyok, vagy azért, mert Fárhaddal találkoztam. Miután a dohai utat én finanszíroztam, és New York is óriási ráfizetésnek bizonyult, nagyon keményen nélkülöztem, és gyógyszerre, orvosra sem volt pénzem. De ez a művészsors, gondoltam, és decemberben már újra dolgoztam. A 2015-ös májusi antwerpeni ökoépítészeti kiállítás a MUHKA szervezőinek jóvoltából már nagyon jól sikerült.
Fárhaddal december végén tudtam egyszer egy percet beszélni telefonon. Valaki hívott Katarból a számáról, magyarul mondta, hogy adom Fárhadot, átadta neki a telefont. Fárhad elkeseredetten kiabálta a telefonba, hogy “Hallgass, hallgass hallgass!!!”, majd elvették tőle a kagylót és megszakadt a vonal.
Januárban sok embert megkerestem Budapesten és kértem tőlük, hogy meglátogathassam Fárhadot Katarban. Mindvégig elutasító választ kaptam.
Mivel Fárhad nem vette fel a telefont, másokat kértem arra, hogy hívják. Közvetítők szerint azt mondta nekik, hogy háborús fronton van Kabulban, és nem ismer engem. Éreztem, hogy nagy a baj, és hogy nem Kabulban van.
Korábban elmondta nekem, hogy az Al jazaira TV adót vezeti rendszeresen Szíriába, és borzalmas a helyzet, az emberek pokolian szenvednek.
Egyre jobban aggódtam érte, nyomasztott Fárhad sorsa és a szír helyzet is, majd éhségsztrájkba kezdtem.
Fárhad az elmúlt néhány évben rendszeresen dolgozott mediátorként, közvetített és adott tanácsot a világ legbefolyásosabb politkai és gazdasági vezetőinek: főképp a Katari Sheiheknek, Soros Györgynek, magyar politikusoknak. Mindvégig kiállt az emberi jogokért és jógával erősítette nyugalmát és akaraterejét egy olyan nehéz közegben, mint a magas politika. Amikor minden eszköz csődöt mond, jógát és meditációt tanít a környezetének.
Lotfi Fárhad nagyon lelkiismeretes és áldozatkész ember, aki elkötelezetten felemeli szavát az elesettekért, a gyerekekért, és az ártatlan áldozatok védelméért. Olyan ember, aki kívül áll a vallási és pártpolitikai vitán. Szereti a magyar kultúrát. Nagyon aggódom érte.
Éhségsztrájkomhoz a végső lökést az adta, hogy értelmezhetetlen vagy nehezen értelmezhető szöveges üzenetek érkeztek az ő nevében és több forrásból megerősítették, hogy veszélyben van.
Éhségsztrájkom kezdete után visszakerült Katarba, de jelenleg nem biztos, hogy még mindig Katarban van. Magát megnevezni nem kívánó forrásaim szerint feltehetően magánrepülővel Katarból Magyarországra, majd innen a napokban Németországba vitték.
Továbbra is kérem, hogy Lotfi Fárhad szabadon nyilatkozhasson és mozoghasson Budapesten.
A petíció nagyon fontos. Bárhol is legyen Lotfi Fárhad, úgy vélem, hogy súlyos életveszélyben van és elkötelezett mediátorként, aki pusztítás helyett erkölcsi tartást, szemléletet és életmódot is tanít, megérdemli, hogy támogassuk. Indítékaim a hosszú éves sorsközösségből adódnak. Amikor látszólag már nem volt megoldás, a hagyományos eszközök csődöt mondtak, szerény eszközeimmel, Fárhad tanítását és tanácsait követve próbáltam meg kicsit javítani háború vagy válság által sújtott emberek helyzetén.
El-Hassan Róza
