Az elmúlt időben számos anyagunk foglakozott Forgách Andrással, volt interjús faggatózás, könyvkritika a Valami fiatal szélhámosról, most itt a lehetőség, hogy beleolvassunk a kötetbe. Itt egy novella!
BESÚGÓ
Mindenki tudta, hogy jelentéseket készít. Azt is, hogy kiről. A besúgóról. Őt követte éjten éjen át. Borzalmas álmai voltak emiatt, de nem tehetett másként. Amikor megbízták a feladattal, először azt hitte, könnyebb dolga lesz, és különben is, az erkölcsi felháborodás, ami alapeleme volt az életének, és ami erkölcsileg nehéz döntéseken mindig átsegítette, elsöpörte maradék fönntartásait. Az az igazság, szórakoztatónak találta, hogy túljárjon az eszükön.
Pedig nem volt könnyű átszervezni a napjait, hiszen eddig is kettős életet élt, sőt hármas életet: volt egy főállása, amit fedőállásnak nevezett, a hivatalos munkahelye, ahova kisebb-nagyobb rendszerességgel bejárt dolgozni (szerencsére ott kellő rugalmasságot tanúsítottak, és nem követelték meg, hogy reggeltől estig ott üljön). Aztán ott volt az életének értelmet adó, félig-meddig illegális munka, amit rendületlenül végzett, betartva a konspiráció összes, fáradságos szabályait, és akkor még nem is beszéltünk a családjáról, ahol napról napra kellett, s nem csupán észérvekkel, bebizonyítania a feleségének, hogy jól teszi, amit tesz, s aki, tökéletesen tisztában lévén a férje barátai és az általa képviselt ügy helyességével, aminek ő feltétel nélkül elkötelezte magát, hű és odaadó társaként erején fölül segítette is, ami két pici gyerek mellett nem volt kicsiség, de természetesen másféle ösztönök, hogy úgy mondjam, primerebb, zsigeribb ösztönök is működtek kettejük között, mikor az érveket és ellenérveket latolgatták, gyerekszuszogásra fülelve a szoba-konyhájukban. A férfi az ösztönöket – a házastársiakat és a szerelmieket is – őszintén és mélyen tisztelte, nemcsak tisztelte, hanem utolsó sejtjéig át is érezte, ennek köszönhette, hogy még ezekben a kirívóan nehéz időkben is boldog és életszerető embernek tudta magát, megpróbált eleget tenni az ősi parancsnak, elfogadta, hogy bizonyos értelemben a férfi kötelessége, hogy megteremtse az otthon biztonságát, ám a jelen feltételek között ezt igazából nem nagyon tudta biztosítani, tehát a hús nyersen érzéki hatalmára bízta magát, és istennek hála úgy tűnt, hogy a köztük újra meg újra föllobbanó érzéki kapcsolat mit sem gyöngült az évek során, ugyanolyan hevesen kívánták és szerették egymást, mint csikókorukban, ahogy szerette mondani, megismerkedésükkor. Ahhoz, hogy ez sikerülhessen, néha ahhoz a különben kockázatos módszerhez folyamodott, hogy egy-egy szabadnapot rabolt magának, olykor engedély nélkül, és ezt a napot csakis és kizárólag a családjával töltötte, de a rablott szabadnapok száma így is meglehetősen korlátozott maradt, egy évben legfeljebb öt-hatszor engedhette ezt meg magának, és utána sohasem maradt el a súlyos ár: drágán fizetett a morzsányi szabadságért: egyszóval a helyzet éppen mostanában kezdett kiéleződni, nagyon résen kellett lennie, és ráadásul itt volt ez az újabb megbízatás is, amelyet, úgy érezte, nem utasíthat vissza, zokszó és vita nélkül el is vállalta, mint annyi mást, mert meg volt győződve róla – lehet, hogy túlértékelte magát, és ez talán a régi görögök hübriszéhez lehetett hasonló –, ő bármit el tud végezni, bármilyen terhet el tud cipelni a hátán. „Nekem csak ahhoz van tehetségem, de ahhoz rettentően – mondogatta –, amit csinálok.”
A besúgó napirendjét nem volt nehéz föltérképezni, ez volt a dolog könnyebbik fele, mondhatni, rutinfeladat. Mivel a besúgó kisebb szünetekkel, de nagyjából előre kiszámítható ritmusban őt figyelte, „rá volt állítva”, ezért a feladat első része voltaképpen pofonegyszerűnek tűnt: amikor a besúgó őt figyelte, ő – azon túl természetesen, hogy végezte a dolgát, többek között éppen azt, ami miatt a besúgót eredetileg ráállították – figyelte a besúgót. Mivel a besúgó egyik feladata a jelentések megírásán kívül az volt, hogy egyáltalán ne titkolja el előtte a jelenlétét, sőt fenyegetően jelezze a megfigyelt számára, hogy ott van, és őt figyeli – tehát nem csupán a figyelés, hanem a figyelmeztetés is a dolga volt –, neki elég volt láttamoznia, hogy a besúgó ott van a szokott helyén, és esetleg úgy tesz, mintha nem azzal volna elfoglalva, hogy őt figyelje. Ez volt az egyszerűbb eset.
Néha összenéztek – amikor neki ki kellett mennie, mondjuk, a házból, mert teszem azt, sétálni vitte a kutyát –, és a besúgó az utca túloldalán állt, egy sötét kapualjban, ahonnan, isten tudja, milyen megérzésből, hirtelen kilépett, és a szürkületben hirtelen szemtől szemben álltak, egyikük arca sem rezdült, udvariasan kitértek a másik elől, ő a kutyáját sétáltatta, sőt a kutyájával beszélgetett, és úgy tett, mint aki egyáltalán nem csodálkozik azon – de nem is csodálkozott –, hogy jó félóra múltán a besúgót ugyanazon a helyen találta. Zsebre vágott kézzel cigarettázott az ónos esőben, ami közben eleredt, és kémlelte az eget hosszan, mintha látna ott valamit. Az ég vastag és áthatolhatatlan ólomszürkéjét a város neonfényei koszos barnára színezték, egyebet nem lehetett látni ott.
Mondom, ez volt a könnyebbik fele.
Azonban – és erre komoly okuk volt – a szervezet (ez a laza egységekből álló és nem túl fegyelmezett társaság, amely mégiscsak szervezet volt, és ráadásul félig-meddig konspiratív szervezet, bár adtak arra is, hogy az egész tevékenységük a felszínen teljesen nyíltan folyjék, mert nem voltak hajlandók elfogadni a rájuk kényszerített kezdetleges játékszabályokat, sőt éppen a játékszabályok el nem fogadásával jelezték, hogy ők az erősebbek – de a játékszabályok el nem fogadásához azért még mindig tartozott egy kis ravaszság, egy kis huncutság, egy csipetnyi illegalitás és konspiráció, a szervezett lazasághoz tartozott egy kis vasfegyelem stb.) úgy döntött, hogy igenis szükségük van bizonyos információkra a besúgóhálózattal kapcsolatban, ahogy mondták, szociológiai ismeretekre, mivel a besúgóhálózat már olyan szinten része volt az államgépezetnek, elfedett, eltitkolt, de meglehetősen kiterjedt része, hogy nem hagyhatták ezt sem figyelmen kívül, ha valóban az volt a céljuk, hogy ezt megváltoztassák, és ekkor bízták meg őt a feladattal, amelyet – habozás nélkül – annak ellenére elvállalt, hogy meglehetősen sok minden szólt ellene, de az elmúlt néhány évben megszokták, hogy túlterheljék magukat, bizonyos értelemben önmaguk túlterhelése is része lett a munkáról való elképzelésüknek, a munkáról, amelyet – és ez szent meggyőződésükké vált – mások helyett is végeznek.
Tehát – és ez igazi éberséget és folytonos készenlétet kívánt tőle – amikor a besúgó, olykor hajnali háromkor, olykor este hétkor, de volt, hogy délelőtt tizenegykor, ténylegesen befejezte az ő megfigyelését, és esetleg villamosra, esetleg szolgálati autóba szállva elhagyta a „megfigyelési terepet”, ahogyan a zsargonjukban nevezték, ő indult a besúgó nyomába. Meg kell mondani, az elején nagyon kezdő volt, és ügyetlen, állandóan lemaradt, eltévedt, volt, hogy először csak milliméterekkel jutott előbbre, fényképezőgépe sem volt, ugyanis nem hitte, hogy szüksége lesz rá, de még egy noteszt se vitt magával, azt gondolta, ragyogó eidetikus memóriája elegendő lesz majd, és otthon jegyzetel. Azonban a korábbiak mellett ez az újabb tevékenységi kör nem egyszerűen eggyel többet jelentett, hanem váratlanul teljesen felborította az időrendjét, mindent újra kellett a nulláról szerveznie, alkalmazkodnia kellett az állami szervezet speciális időbeosztásához, arról nem beszélve, hogy időről időre vadonatúj megfigyelő bukkant elő, és nem volt apelláta, róla is be kellett szereznie a megfelelő adatokat, még akkor is, ha az új besúgó esetleg csak néhány napra vagy pár órára állt be helyettesíteni az eredeti megfigyelőt.
De szerencsére tanulékony volt. Fél év alatt belejött ebbe a munkájába is, szerénytelenül szerény önértékelése, miszerint „neki csak ahhoz van tehetsége, amit csinál”, itt is érvényesült. Fél év múltán pontosan tudta, hogy szánalmas névtelenségbe burkolózó megfigyelője milyen családi körülmények között él (anyjával egy kertes házban), mikor írja és hogyan (egy ócska írógépen, az irodájában, hajnali négy és hat között, a harmadikon) a jelentéseit, hova jár a kollégáival sörözni, mikor találkozik pár éve tőle elvált feleségével, és hogy melyik napokon hozza el a gyerekét az óvodából.
Az az igazság, hogy ugyan teljesen kizsigerelte, kikészítette, felőrölte az idegeit ez a háromszoros, már-már fokozhatatlan feszültséggel járó életforma, de mindamellett, talán perverz módon, élvezte is. Ott állt, hajnali háromkor, a gabonaipari raktárnak álcázott épület alatt, a vízhatlan dzsekijéről peregtek lefelé az esőcseppek, ki kellett fújnia az orrát, rágyújtott egy Marlboróra, miközben a besúgó a harmadikon azzal kínlódott, hogy két ujjal legépelje a jelentést; dühödten kitépi a papirost a rossz írógépből, hogy csak úgy nyekken, és kitárja az ablakot, ő ekkor egy kicsit hátrébb húzódik, egy hosszú, leszakadni készülő erkély árnyékába, csak hogy a szemközti bolt vibráló neonreklámja ne világítsa meg az arcát, legszívesebben felkacagna, miközben a besúgó a kellemetlen ónos esőbe kikémlelve végignéz a néptelen utcán, rágyújt, és nyilván sejtelme sincs arról, hogy megfigyelik, és nyilván elátkozza az életét is, hogy mért is kell neki ilyen ócska, lélekölő, sivár és embertelen munkát végeznie.
