Makoldi Sándor, a debreceni festő, néprajztudós, tanár, idén töltötte be a 70 évet. Elárulta, hogy születésének dátuma megegyezik az atombomba ledobásának dátumával. A város napján Pro Urbe-díjat vehetett át. A művész otthonában a dehir.hu készített interjút.
Arra a kérdésre, hogy a három mesterség közül melyik volt az első, így válaszolt:
Ha a történelem logikáját követjük, akkor nyilvánvalóan nem a tanítással kezdtem, mert először nekem is tanulnom kellett, mint minden embernek, s ez a folyamat még ma is tart. Nagyon korán elkezdtem rajzolni, festeni, a festés az életemet betöltötte. Az első képem még az iskolás kor előtt készült.
Hogyan került kapcsolatba a néprajzzal és a tanítással:
Főiskolás voltam Egerben, és kimentem az ottani „zsibogóba”, ahol egy néni két kispárnát árult. Néztem a textileket, és az volt az érzésem, hogy pontosan tudom, mit jelentenek a hímzések mintái. Fehér alapon pelikánok, melyek a saját vérükkel táplálták a kicsinyeiket. Lila színű keresztszemes hímzés. Sorba vettem: a pelikán Krisztust jelképezi, és ha a pirosból megyünk a kékbe, az életből az égbe, a szellem, a halál felé, akkor a határszín a lila. S mert az alap fehér, akkor az a jó oldal, tehát a mennyország. Megvettem mindkét párnát, és megkérdeztem a nénit, véletlenül nem tudja-e, ki készítette. Nem véletlenül tudom, mondta – én hímeztem. S hogy miért? Majd ha eltemetnek, ezt rakják a fejem alá.
Ezek ugyanis halottas párnák voltak. S akkor a néni elmesélte, hogyan is zajlott azon a vidéken egy temetés. Én pedig egyre inkább úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna… A néni nemcsak pontosan tudta, miről van szó, de el is készítette ezt a párnát a saját halálához még életében. Csak én nem tudtam semmit a népünk tudásáról… Sok ilyen élmény ért, s amikor volt egy kis szabadidőm, jártam a falvakat, beszélgettem az emberekkel, tanultam tőlük. Olyan szerencsém volt, hogy amit nem tanítottak nekünk, azt én még a saját népünktől megkérdezhettem, s ők elmondták, mert még tudták, még őrizték a hagyományt. S megértettem azt is, hogy van egy olyan vizuális anyanyelvünk, amit mi beszéd nélkül is értünk. Ekkor döntöttem úgy: ha én tanár leszek egyszer, akkor elkezdem tanítani ezt. S vagy harminc évig próbáltam is…
A művész saját képeit ritkán adja el, ennek okáról így mesél:
Csak akkor adtam el képet, amikor úgy hozta a sors… Nagyon-nagyon ritkán. Egy Makoldi-kép egyébként sokba kerül, ennek ellenére sokan vettek volna, tehát lett volna módom arra, hogy eladjak képeket, de nem tartottam fontosnak. Még a betiltott tárlat után történt, hogy telefonált egy ember a Bikából, szeretne velem találkozni, beszélgessünk a képeimről. Elmondta, hogy New Yorkban van galériája, és megvenné az egész kiállítást, így, ahogy van, „lábon”. Mondta azt is, mennyit fizetne képenként. Elképesztően nagy árat mondott. Én meg azt válaszoltam, hogy amit itt kiállítottam, az az én életművem, ettől nem tudok megválni.
Elárulta, ha ő ezeket megvehetné tőlem, akkor tízszeres áron el tudná adni kint őket, mivel annak még New Yorkban is híre volt, hogy a szocialisták betiltották egy fiatal festő debreceni tárlatát, és biztos volt benne, hogy ennél nem is kell jobb reklám…
(Fotók: Fejes Márton)
Amennyiben kíváncsi vagy a teljes cikkre itt elolvashatod!
