Az a helyzet, hogy a Hevesi téri színház engem megvett. Nem kellett különösebben a lelkem mélyére hatolnia, elég volt az illúzió, hogy bent izgalmasan másmilyen, mint kint. Eredetileg azért mentem, hogy megtudjam, hogyan áll az új igazgató, Zalán János a színház újrapozicionálásával, a stabil nézőbázis kialakításával meg mindenféle száraz programponttal, amit a pályázatában megjelölt, de elvéreztem. Az interjú megvolt, mégsem tudok vele foglalkozni. Szakmai csőd, a bennem élő ovis viszont azóta is kábultan hever a boldogságtól.
Csütörtök, a körút tele, lépésben haladunk.
A Wesselényi utcánál kiszállok a kocsiból, néhány perc séta a Pesti Magyar Színház, a megközelíthetőségre igazán nem lehet panasz. Útközben semmi máson nem jár az agyam, csak hogy megint nem volt időm reggelizni, éhen fogok dögleni, tartozom kéthónapnyi közös költséggel és nincs elem a diktafonomban. Amikor odaérek, diszkrét STÁB felirattal ellátott pólóban ácsorgó lányok és fiúk közlik, hogy a főbejáraton nem jutok be, mert július első hetéig itt forgatják a Got Talentet (a legújabb tehetségkutató, amit ősztől lehet fogyasztani doszt). Addig erősködöm, hogy végül kinyitják az ajtót.
A bejárattal szemben hosszú asztal áll, mögötte castingosok ülnek.
Amint belépek, az asztal mögül kiugrik, majd szabályosan rám ront egy egyébként helyes szőke lány (mondanom se kell, castingosok gyöngye, én meg a disznó, aki elé kár ez a gyöngy). A szemén látom, hogy oszt és szoroz, a másodperc tört része alatt fut le előtte, vajon mennyire lehetek hülye és hozzávetőlegesen mennyit kaszálhat belőlem a műsor. Ez egy ilyen műfaj, semmi gond, mindenesetre sokkol, hogy hús vagyok a deszkán, és közeledik a kés. Gyorsan tisztázom, hogy a szerény népdalrepertoárom prezentálása helyett szeretnék feljutni az igazgatóhoz, na, tessék, buktam a jövőm, esélyt se adtam magamnak, hogy szupersztár legyek a Got Talentben. Cserébe viszont újra emberként kezelnek, átterelnek a művészbejáróhoz, ahol magába ránt valami egészen más koordináta-rendszer. Igen, tudom, a színházon belül se nem jobb, se nem rosszabb, mint a színházon kívül, de végre más. Látszólag, ezt is tudom, mert hát aligha van a falain kívüli történésekre pontosabban és érzékenyebben reagáló intézmény, mint a(z ideális) színház.
Az épületre kívül-belül ráfér a felújítás,
egyértelműen látszik, hogy huszonöt éve nem csináltak vele semmit. Az utóbbi években rendre nagyon alacsony, 40-50 ezres nézettséget produkáló színház igazgatói állását az üzletember, színész, szinkronszínész satöbbi, magát egyébként diplomahalmozónak nevező Zalán János azért pályázta meg, mert kihívásnak érezte. Bármennyire is olyan kijelentés ez, mint a szépségkirálynők világbékés sóhajtozása, tényleg nem lesz egyszerű menet pályára állítani a színházat. Zalán januárban, az évad közepén váltotta Őze Áront, hat hónap alatt nyilván nem tudta megváltani a világot, fölösleges lenne számon kérni. De vissza a spontán színházbejárásomhoz.
Vasvári Judittal, a sajtóreferenssel öröm a munka,
március óta dolgozik a színházban, lelkesedésben hasonló szinten állunk. Jön értem a művészbejáróhoz, visz, kísér, segít, mesél. Megcsináljuk az interjút az igazgatóval, amit egyszer kénytelen leszek feldolgozni, de aztán suhanunk is tovább. Épp csak körbeszaladunk, a zsinórpadlásról felülnézetből látjuk, hogyan vezet műsort Sebestyén Balázs; ebédszünet lehet, mert egy megveszekedett wannabe sincs a színpadon, ezt nagyon sajnálom. Ezután beosonunk az öltözőkbe, kettő van, egy férfi, egy női, mindkettőben fölfordulás, takarítószertárhoz hasonlítanám, sajtós-idegenvezetőm magyaráz, mondja, hogy ez átmeneti, ez is a műsor miatt van így. Benézünk A konyha próbájára, amit elvileg októberben mutatnak be. Tele a tér, igazi üzemi konyha tocsog előttem, a zsíros gőzt is érzem, pedig nincs, mindenki pakol, kever, önt, borít, tányért visz, gyúr, rikácsol. Szinte látom magam kívülről, nagyjából olyan idétlenül vigyoroghatok, mint egy ötéves a kecskesimogatóban. Lengyel Ferenc tőlem másfél méterre rendez, a színészek játszanak, a súgó súg, megy a színházcsinálás, ahogy kell, csak az én pupillám tágul a szükségesnél háromszor nagyobbra.
És most ennyi. Vasárnap van, a családommal vagyok, együtt dobog a szívünk, rá se vetjük a tekintetünket a Tescóra. Engem ilyenkor nem érdekel semmi átadás-átvétel, felújítás és számadat, ahogy a Teremtő, úgy ma én is megpihenek. Jó, ez elég olcsó. A legőszintébben mondom, egyszerűen csak szurkolok a Magyar Színháznak, jó lenne, ha nem jutna a Bárka sorsára. Már csak azért is, mert a 76-os troli vonalán lakom, ami a bejáratánál rak le.
