Iréne Lagut festőművész nem nyilatkozott újságoknak, tévéinterjút is csak egyetlen egyszer adott a BBC-nek 102. születésnapja előtt néhány hónappal, amikor is Picassóval való románcáról mesélt. A művésznőbe – akit egy időben még boszorkánysággal is megvádoltak – Apollinaire is szerelmes lett, több művet is írt hozzá.
1916 nyarán Pablo Picasso őrülten beleszeretett egy Párizs környékéről származó fiatal festőnőbe, akivel azokban az időkben jó barátja, Guillaume Apollinaire is randevúzott. A két művész nem sokat teketóriázott: elhatározták, hogy elrabolják a lányt és egy Párizs melletti villába zárják. A leányrablás sikeres volt, ám Iréne Lagut nem sokáig raboskodott a régi épületben. Észrevette, hogy Picasso rosszul reteszelte be az ajtókat, ezért egy óvatlan pillanatban megszökött. Egészen hazáig futott, egy hét múlva azonban visszatért, állítólag önként, és ha nem is dalolva, de vállalva a viszonyt. Picassótól – aki erőszakos, agresszív, és szadomazochista hajlammal bírt, a nőket egyszerre „istennőként és lábtörlőként kezelte” – egyébként sem áll távol az efféle viselkedés, ahogy arról korábbi szerelmei – köztük Dora Maar – is beszámoltak.
Nem sokáig voltak együtt Lagutval, mindössze néhány hónapot, ám kapcsolatuk annyira intenzív volt, hogy egy barcelonai nyaralás alkalmával a férfi megkérte Lagut kezét. Picasso azonban csúnyán felsült, mert Párizsba visszatérve Lagut kikosarazta, és visszament régi szerelméhez, egy nőhöz, akinek a nevét sajnos nem sikerült kiderítenünk. Picassóval egy rövid időre 1923-ban újra összejöttek, ebből a kapcsolódásból született a Szerelmesek (1923) című híres festmény is.
Apollinaire lóháton
Laguthoz persze nemcsak Picasso, hanem Apollinaire is különösen vonzódott, több művében ő volt a főszereplő. Az ülő nőben például Elvire Goulot (Lagut) elhagyja Nicolas Varinffot (Serge Férat festőművész, Lagut korábbi szerelme, aki szintén megkérte a kezét) Pablo Canouris (Picasso) kedvéért, akit végül szintén kikosaraz.
Szép kisfiú. Várjon a kijáratnál. A jobbra eső páholyban vagyok, kék ruhában. Egy barátnője
– írta Iréne egy levelében Apollinaire-nek, mellékelve egy meztelen nőt ábrázoló krétarajzot is.
Magáról a költőről is számos képet készített, habár Lagut munkáiból alig maradt fenn valami. Az I. világháború előtti évekből mindössze három mű: az Apollinaire lóháton című rajz 1915. november 28-ra dátumozva, egy 1916-ban készített Apollinaire portré, a harmadik pedig egy bohócot ábrázol egy vékony kutyával. (Ez utóbbi munkája az Elvira bohócai című sorozat része.)
Imádom a lovakat, a cirkuszt, a madarakat, belőlük inspirálódom. A Bongard Galériában kiállított festményeimet és rajzaimat is ők ihlették
– olvasható Lagut egyik régi levelében.
Sátáni művészet és boszorkányság?
Nemcsak a cirkusz világát dolgozta fel, hanem gyakran festett nőket és gyerekeket is. Stílusát sokan Marie Laurencinhez hasonlítják, aki szintén szerelmi viszonyba bonyolódott Apollinaire-rel. A költő később „Sátáni művészetnek” nevezte Lagut képeit, ennek nyomán pedig néhányan egyenesen azt állították Irénéről, hogy boszorkányszombatokat tart és varázserejével csábítja el a férfiakat, megbabonázva őket. Való igaz, hogy Lagut az idő múlásával egyre spirituálisabb és olykor vallási témájú képeket festett, de munkáiban semmi ördögi nem volt. Valószínűleg Apollinaire sem abban az értelemben vélte sátáninak, ahogy mi gondolnánk, a költő ugyanis előszeretettel kutatta a szavak etimológiai eredetét. Így értelmezve pedig a sátán héberül annyit tesz, ellenfél, ellenség. A sátán ugyanakkor a kísértőt is szimbolizálja: nem titok, hogy Lagut és Apollinaire viszonya meglehetősen viharos, szenvedélyes és rapszodikus is volt egyben, nem kizárt, hogy a költő féltékeny és dühös is volt, vagy egyszerűen így akarta jelezni kapcsolódásuk minőségét.
Angyal-ecsetek
Nagyon úgy tűnik azonban, hogy csak megbélyegezték, mert munkáiban semmi ördögi nem volt, a félreértelmezett, és tévesen gonosznak hitt ún. „boszorkányságban” pedig egyébként sincs semmi sátáni, sőt! Képei inkább tündérmesébe illők és angyaliak. Paul Morand híres francia író különösen felháborodott a sátáni jelzőn, és Lagutról azt írta, hogy
ecsetjét egy angyal vezeti
továbbá, hogy
Élő, naiv, valódi, tiszta szívű, spirituális: Iréne Lagut tudja, hogy Isten mindig újrarendezi magát.
(Valami olyasmi értelemben, hogy az Isten és az isteni mindenben ott van, mindenben ott rejlik és képes önmagát újból és újból átalakítani, életet vinni az élettelenbe, újjáépülni a semmiből.)
Se témái, se jellegzetes stílusa nem változott az évek során. Számos könyvet illusztrált, korábban Apollinaire és Jean Cocteau színdarabjaihoz is készített látvány-és jelmeztervet.
Műveit a húszas években szerették igazán, különösen Németországban, a harmincas évektől kezdve viszont alig állították ki munkáit.
Az élet mindannyiunknak hoz örömöt és bánatot is, de a madarak és a virágok újjáélednek tavasszal, örökös megújulásukkal pedig elhozzák a boldogságot
– olvasható a 101 évesen, 1994. augusztus 4-én elhunyt festőnő egyik levelében, amelyre egy firenzei archívumban talált rá John Richardson A Life of Picasso című könyv szerzője.
(Forrás: Willard Bohn: Apollinaire, Visual Poetry, and Art Criticism, independent.co.uk, Pierre Caizergues, Akit nagyon szerettek: Wilhelm de Kostrowitzky, Apollinaire szerelmi levelezése, kiadatlan dokumentumok, artistandstudio.tumblr.com)
