Nemrég írtunk a Solaris színpadi változatáról, ami az Ódry Színpadon látható. A különleges vállalkozásról a darab átdolgozóját és rendezőjét, Dékány Barnabást kérdeztük.
Úgy tudom, az előadást eredetileg nem feltétlenül a nagyközönség elé szántátok, de aztán mégis bemutattátok az Ódry Színpad Padlásán. Hogyan kezdődött ez az egész?
Egy nagy találkozással, köztem és a regény között, még 2014 szeptemberében. Kétszer egymás után elolvastam. Fejbe vágott, darabot kezdtem írni belőle. Amikor már nagyobb vonalakban megvolt a történet, összeszedtem a szereplőket, beköltöztem velük a Színművészeti Egyetem egyik pincehelyiségébe, és dolgozni kezdtünk. Éjszakánként írtam, reggel nyomtattam, vittem az adott jelenet új változatát, próbáltunk, kísérleteztünk. Igazi műhelymunka volt, csapattá érlelt minket. Így született az első változat, a munkabemutatónk. Összesen tízen látták, köztük az osztályfőnökeink. Szerették, folytathattuk. Két másodperccel később már a Padláson álltunk, premierpezsgővel a kezünkben.
Hogyan esett a választásod éppen a Solarisra?
Az évnyitó után volt egy buli a Füge udvarban, ott hozta szóba Szabó Sebestyén osztálytársam. Most ő játssza a darab Snautját. Érdekes belegondolni, mi lett volna, ha aznap nem ülök le mellé beszélgetni.
Az átdolgozásod Lem regénye alapján készült. Mennyire volt rád hatással a Tarkovszkij-film?
Nagyon jó film, nagy hatással volt rám – de egy színpadi előadás annyira más eszközökkel dolgozik, hogy a kettő szinte összehasonlíthatatlan. Közös pont, hogy a darab is, a film is Kelvin és Harey szerelme köré rendeződik, ez a regényben nem ennyire egyértelmű. Más tekintetben nagyon különböznek egymástól. A mi darabunknak például van egy fanyar humora. Más kultúra, más generáció, más hangsúlyok.
A Solarisnak nagyon kevés színpadi feldolgozása van. Próbáltál tájékozódni, hogy előtted hogyan vitték színpadra a regényt?
Hallottam operáról és lakásszínházi verzióról, de tényleg kevés a feldolgozás. Ennek az lehet az oka, hogy a Solaris nagyon erősen filozófiai mű, csak elvétve tartalmaz cselekményt. Íróként a legkeservesebb feladatom az volt, hogyan hozzam mozgásba az Űrállomást, mitől lesz energikus a történet. Ehhez erősen bele kellett nyúlni az eredetibe, de egyáltalán nem bánom. Ha ugyanazt adom, mint a regény, vagy a Tarkovszkij-film, semmi értelme nem lett volna adaptálni a művet.
Nagyrészt az évfolyamtársaid szerepelnek az előadásban. Hogyan állt össze a szereplőgárda?
Szerettem volna egyetemistákkal dolgozni, ez szinte teljes egészében sikerült: három osztálytársam és két harmadéves színészhallgató játszik a darabban. Egy speciális szerepre felkértem Köleséri Sándort (vele tavaly készítettünk interjút), aki legnagyobb örömünkre igent mondott, és igazi csapatjátékosként vett részt a munkában. Két vetítésen megjelenik még Znamenák István, akinek nagyon sokat köszönhetek, emberileg és művészileg is. Csak velük tudom már elképzelni az előadást. Mindenkit telitalálatnak érzek a szerepére.
Te is színész vagy, de nem szerepelsz az előadásban. Nem is tervezted?
Nem. Nekem ez az egész Solaris valahol egész máshol van a szívemben, mint a színészet. Ha játszanék benne, lehet, hogy el sem készül a darab – de szinte biztos, hogy nem így. Sok személyes töredéket írtam bele a saját életemből, Kelvinhez jó pár ponton tudok kapcsolódni. Ahhoz, hogy ez a személyesség kinője magát, háttérbe kellett húzódnom. Persze instruálni sokkal jobb úgy, hogy a bőrömön érzem azt, amiről beszélek.
Ha jól emlékszem, a regényben nem szerepel az a droid, akit Feczesin Kristóf alakít. Miért volt szükséged erre a szereplőre?
A regénynek körülbelül a felét az úgynevezett „szolarisztika” teszi ki. Ez a Solaris bolygó felfedezésének és vizsgálatának története. Nem akartam kihagyni ezt az elemet, mert fontos háttérnek érzem, de belefűzni, vagy a szereplők szájába adni erőltetettnek tűnt. Így született meg a droid, aki egyfajta Firszként mozog a színen. Átmenet az Állomás és a szereplők között, de külön sorsa és drámája van. Nagyon szeretem, amivé kinőtte magát.
Egy színpadi sci-fi esetében különös jelentősége van a díszletnek, illetve a jelmeznek. Kezdettől fogva ilyen színpadképben gondolkodtál, vagy a lehetőségekhez kellett igazítani a részleteket?
A munkabemutatóra Baki Danival hurcoltuk a bútorokat a díszletraktárból, mindent elkértünk, amit már kidobásra ítéltek: penészes kanapé, rozsdás bádogszekrény… Amikor folytathattuk, kaptunk költségvetést, ezért felkértem Tasnádi Zsófit látvány- és Ottlik Jikkát jelmeztervezésre. Fantasztikus munkaerők. Sok vitán keresztül végül eljutottunk oda, hogy felépítettük az Űrállomást. Nekem ez a hely ilyen. Mocskos, dühös, romlott. A metróaluljárók inspiráltak.
Ebben az évadban május 30-án lesz utoljára Solaris. Tudjátok már, hogyan tovább?
Jövőre folytatjuk, én pedig gőzerőkkel dolgozom a következő projecten… De ez még titok!
