A média kutatói ma jobb helyzetben vannak, jobb körülmények között dolgoznak, mint a média munkásai. Ám meglehet, ez is csak kívülről fest így. A médiakutató, meghallva e megállapítást, azonnal cáfol, mondván, sajnos nem igaz, hogy ő jobb helyzetben volna! Mert Magyarországon ezek a kutatások jelenleg önerőből, külső támogatási segítség nélkül valósulnak meg, ha megvalósulnak egyáltalán.
Ha szerencséje van a médiakutatómunkásnak, kaphat az OTKÁ-tól egy éven át havi 9687 forintot kutatási támogatásként… Az új médiahatóság is felhagyott a médiakutatók támogatásával.
A felemás rendszerváltást folyamatosan kíséri a médiaháború, dúlják a közszolgálati viharok. A nyomtatott és az elektronikus sajtó munkatársai pedig állandóan fogyatkoznak. Fogy a médiumok száma is. Közönségük tünedezik, fogyasztóvá süpped, vagyis azzá süllyesztik, pozíciója a konzumidiótáé, amint a fölösleges dolgok bevásárlása után – ma már egyre többször: bevásárlása helyetti vigaszként – odahaza kuksol és valóságshow-t nézetnek vele.
A rendszerváltás idején, úgy 1988–1992 között rendkívül színes volt a magyar sajtó palettája, sok-sok új napi- és hetilap alakult, s szerveződtek folyóiratok is. Ma a napilapok közül – a világtrendnek megfelelően: brutálisan lecsökkent példányszámmal – kizárólag azok léteznek, amelyek a múlt rendszerben is megvoltak már. A rendszerváltási pezsdülésben alapított lapok közül mutatóba is alig maradt. Jelenleg pedig további kimúlások prognosztizálhatók, amint arról a vészhelyzetbe került Jelenkor S. O. S. jeleit továbbítva a librarius.hu is hírt adott.
A könyvet, amelyről beszámolunk, Antal Zsolt írta, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikáció és Média Intézetének oktatója, a szegedi Gál Ferenc Hittudományi Főiskola Gerhardus Médiakutató Intézetének vezetője, számos tanulmány és több kötet szerzője, aki nyolc éven át volt a Magyar Távirati Iroda Tulajdonosi Tanácsadó Testületének tagja. Könyvének tárgyát pontosan meghatározza címe: Közszolgálati média Európában – az állami részvétel koncepciói a tájékoztatásban.
De térjünk el a tárgytól!
Vessünk egy pillantást a hazai médiára, s próbáljuk meg néhány laza mozdulattal egy tájkép körvonalait fölrakni arról, amit látunk. Tájkép, nem csata után, hanem csaták közben. Például dr. Nahlik Gábor (1948) gépészmérnök, a Hoffherr Traktorgyár egykori dolgozója, akinek nevét a kékszalagos sajtóküzdelmek idején ismerte meg a közvélemény. Dr. Nahlik volt a „királyi televízió” (a közszolgálati tévé) elnöki jogokat gyakorló alelnöke 1993 januárjától mintegy másfél éven át. Mondjuk így, szépítve, hogy nem igazán szerették őt a tévések. Volt, aki úgy emlegette, mintha Belzebub egyenesági leszármazottja lett volna. Mihelyt azonban leköszönt, szinte azonnal nosztalgiával és könnybe lábadt szemmel emlegették, mondván: „A Nahlik-időkben legalább kifizették azt a műsort, amit nagy nehezen meg lehetett csinálni!…” Azóta méginkább elfogyott a pénz. Amicske maradt, azt most a csőd seperte el.
Hogy alelnök gyakorolta az elnöki jogkört, annak számos oka és előzménye volt. 1990 októberében éltük át a taxisblokádot, amelytől a kormányon lévő rendszerváltó erők nagyon megrettentek, de méginkább megrettentek attól, ahogyan és amilyen mértékben a sajtó azonnal ellenük fordult. Ekkor ismerték föl a maga meztelen valóságában, hogy a média milyen jelentős. És próbáltak ettől fogva „médiát faszolni” maguknak…
Mindennek az előtörténete a Kádár-rendszerbe nyúlik, amelyben a tiltás, tűrés, támogatás három T-je szerint működött a nyilvánosság, s ebben élve, ebbe kényszerítve érkeztünk el az 1990-es határhoz. Azonban 1988-ban, 1989-ben már a támogatott(ak) is progresszívnek tűnt(ek). A taxisblokád és az akkori média brutális támadása a rendszert alig féléve váltó kormány ellen az egész országot megrázó esemény volt – és átrendezte ezt a látszatképet. Ezután indult meg mindaz, ami máig tart: tömeges elbocsátások, megszüntetések. Átvilágítási ügyek következtek és botrányok, amelyek alkalmával sztárriporterekről, tévés nagyasszonyról és kuratóriumi emberekről bizonyosodott be, hogy előnyös helyzetüket, eredményeiket ügynöki ténykedésüknek is köszönhették… Ezek a lebuktatások azonban tisztátalan módon történtek, s azután, hogy az iratok nem jelentéktelen részét már megsemmisítették.
Mindeközben a nyomtatott lapokat eladták a fejünk fölül, percek alatt, jobbára – pontosabban: rosszabbára! – már a spontán privatizáció idején, de legkésőbb 1992–93–94-ig… A roppant gazdag, nagyon nyereséges városi és megyei lapokat is. 1994–95-ben elkezdődött a szerkesztőségekből a munkatársak eltávolítása, nem politikai, hanem gazdasági alapon. Annak érdekében, hogy még nagyobb legyen a (külföldi) tulajdonos haszna. Kényszervállalkozókat csináltak a sajtómunkásokból, hogy ne kelljen utánuk járulékokat fizetni. Majd amikor így is drágák voltak, simán kirúgták-kirúgják őket, a helyükbe végzős egyetemistákat vesznek föl, akik nem tudják a szakmát, de az csak jó, mert annál inkább marokban lehet őket tartani! Továbbá fizetni se nagyon kell nekik, megelégednek néhány tízezer forinttal havonta. „A technológiai fejlődés és a médiakoncentráció negatív hatásainak kompenzálására – írja Antal Zsolt könyvének 113. oldalán a médiamunkás-közönség-állam háromszögéről – több állam tett jogi lépéseket a sajtó védelmében. A nyomtatott sajtó változásait rögzítő európai kutatások utólag is legitimálták a sajtópiacba történő állami beavatkozást, amikor arra a megállapításra jutottak, hogy a lapkínálat csökkenése a sokszínűség rovására ment, a tulajdonkoncentráció pedig veszélybe sodorta az újságok és újságírók autonómiáját” – mindez egy kicsit a mostani gazdasági világcsődöt néhány éve kirobbantó amerikai bankok magatartásához hasonlítható. Amíg ki nem derült e bankokról, hogy fizetésképtelenek, s a félvilágot magukkal rántják a szakadékba, addig a piaci verseny korlátozhatatlanságáról és az állam szerepének teljes kiiktatásáról szónokoltak. Amikor azonban képtelenek voltak az adósságaikat és a partnereiknek csinált adósságokat kifizetni, azonnal az államnak nyújtották be a számlát. És az éjjeliőr állam nappali műszakban, a még nagyobb csőd elkerülésének érdekében: fizetett.
A mi hazai viszonyaink között a néhány tízezret kereső végzős egyetemisták még mindig a nyertesek között vannak. Ma már a legnagyobb szakmai szervezet, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége eMasa című portálján is viszonylag gyakran olvasok olyan „álláshirdetést”, amely munkabér helyett kizárólag a megjelenést kínálja… (Annál fincsibb ez, mivel tudjuk, a MÚOSZ szokta rendszeresen közzétenni az ajánlott tiszteletdíjak listáját, arra bíztatva kedves mindnyájunkat, hogy bizonyos szint alatt ne fogadjunk el honort. De hol az érdekvédelem, amely megsegít nehéz helyzetünkben? A szakmai szervezetek vagy kimúlnak, vagy politizálnak, de hogy ilyen piti ügyekkel, mint a kollégák egzisztenciája, nem foglalkoznak, az eléggé biztos.)
Ahová eljutottunk, amelyben élünk, az a helyzet egy kissé meglepetésszerűen alakult ki: pontosan az ellenkezőjét vártuk a szabadságtól, amely 1990-ben lerohant bennünket. Pontosan az ellenkezőjét vártuk a világba való bekapcsolásunktól – ezt globalizációnak is szokták nevezni –, mint ami történt.
Jövőbe néző szemünk e múltról Antal Zsolt kiváló könyvének 201. oldalán ezt látja: „A globális gazdasági folyamatok egyúttal az →állam visszaszorításához, az állami szerepvállalás lebontásához, különösen a sérülékeny, gyenge gazdaságú országokban a →közjó és a szociális biztonság sérüléséhez vezettek. A globalizáció Kelet-Közép-Európa új demokráciáiban a →plurális tájékoztatás helyett a piac elvű kereskedelmi média virágzását hozta el oly módon, hogy miközben a nemzetközi médiabefektetők megszerezték a nemzeti tájékoztatási tér frekvenciáinak döntő hányadát, a közszolgálati tájékoztatás nemzeti szereplői gazdaságilag ellehetetlenültek. Az a sokat hangoztatott tétel tehát, miszerint a globalizáció a fejlődő gazdaságok számára a jólétet a nemzetközi gazdaságba való bekapcsolódás és a multinacionális tőke jelenléte révén biztosította volna, a média pluralizmusa és a nemzeti tájékoztatás vonatkozásában megbukott.” (Kiemelés: Z. M.)
Nem kizárólag Antal Zsolttól, máshonnan is tudjuk: a kereskedelmi médiának is volnának, kellene, hogy legyenek közszolgálati funkciói. Ellenben, ahogyan a kereskedelmi médiumok nálunk működnek, s amilyen értékközvetítést folytatnak, annak ábrázolására a nemzetközi médiabefektetők dichotóm kifejezéseként javaslom a nemzetközi médiakifektetők fordulat bevezetését…
A véradók világnapján, 2011. június 14-én volt Antal Zsolt könyvének budapesti bemutatója, amelyen a szerző elmondta azt is, hogy „az állam szerepét újra kell definiálni, az államnak többek között törvénykezéssel, együttműködési támogatással, szubvenciókkal kell kialakítania azokat a normákat, amelyeket mindenkinek alkalmaznia kell”.
A közszolgálatiságról régóta folyik a vita. 1990 táján ez a fogalom is az újdonságok közé tartozott, s inkább a BBC kódexéhez kötődött. Június vége óta van magyar közszolgálati kódex. Ennek léte is, Antal Zsolt új könyve is hozzájárul ahhoz, hogy még pontosabb érveket és ellenérveket fogalmazhassunk meg vitáinkban, amelyek bizonyosan hosszú időn át fognak még tartani.
(Gerhardus Kiadó,
{jcomments on}
