Dübörög a Kurt Vonnegut-életmű újrakiadása, a Helikon ezúttal a Börleszk, avagy nincs többé magány című könyvet tette újra elérhetővé.
Kurt Vonnegut: Börlesz, avagy nincs többé magány! Helikon, 2015. Fordította: Borbás Mária.
Amikor a Helikon Kiadó elindította a Vonnegut-életmű újrakiadását, interjút készítettünk Szántó György Tiborral, aki az új sorozatot szerkeszti, illetve a könyvek utószavait is írja.
Sok olyan olvasóval találkozom, akik számára Vonnegut igazi útmutató, példaadó apafigura. Könyveit böngészve az élet különböző sorscsapásai, depresszió, vagy a reménytelenség rögtön tágabb dimenzióba kerül. Az olvasó személyes, egyéni válsága ettől válik elviselhetőbbé. Hatalmas internetes hálózat gyűlt össze Vonnegut és életműve körül. A hívek száma a Mester halála óta sem csökken. Kurt Vonnegut egyre népszerűbb és fontosabb. Mert ahogy a világ csakugyan kezdi a teljes téboly jeleit mutatni, egyre több embernek jut eszébe: „hopp, mindezt Vonnegut apánk már rég megírta!”
A most újra megjelent Börleszk című regényt eredetileg 1976-ban adták ki, Amerikában páratlan könyvsiker volt, bár a Vonnegutot ismerők szerint az írót egyre inkább zavarta rendeződő anyagi helyzete, valamint rajongóinak kritikátlan szeretete. Ahogyan Szántó György Tibor írja a Börleszk utószavában: Vonnegut számára az írás ekkorra már nem egy kereseti lehetőség, hanem szigorú önterápia.
Vonnegutot néhányan hajlamosak valamiféle infantilis humoristának látni, ezzel pedig nagyot lehet tévedni. Vonnegut páratlan humora, könnyed stílusa mögött egy vívódó, nehéz ember lakozott, akinek nemcsak a háború rettenetes élményével, hanem a háború utáni szorongásaival is meg kellett küzdenie.
A Börleszk idején Vonnegut pályájának zenitjén van: Az ötös számú vágóhídból már film is készült, a Bajnokok reggelijét viszik, mint a cukrot, az utószó tanúsága szerint ekkortájt egyetemi hallgatók sóhajtva mondják ki a Mester nevét (ez ma is így van), akit viszont éppen a magány foglalkoztat mindennél jobban. Ennek vannak magánéleti vonatkozásai is, ami a regényből is kiderül, Szántó György Tibor utószavából pedig még tisztábban, de lehet ebbe nem érdemes mélyen belemenni.
Meggondoltam magam, valamit mégis meg kell említeni. Vonnegut nővére, Alice 1958-ban, alig 41 évesen hunyt el, pár nappal a férje után. A Börleszk az író (talán nem is annyira) végső elszámolása nővérével, ahogyan a regényben írja:
Végzetes lett volna, ha egy csapásra elfelejtem a nővéremet. Alice-nek ugyan nem mondtam soha, de mindig neki írtam. Ha sikerült holmi művészi egységet elérnem, annak ő a titka. Technikámnak ő a titka. Az a gyanúm, ha bárki művész vagy feltaláló bármiféle műben egységet és összhangot ér el, gondolatban mindig egyszemélyes közönségnek dolgozik.
Ez a részlet az önéletrajzi témájú Előbeszédből van, a regényben pedig szintén sok az életrajzi elem, de a történet főhőse természetesen mégsem egészen Vonnegut: Wilbur az Amerikai Egyesült Államok utolsó elnöke, aki a magány megszüntetésén dolgozik a mesterséges nagycsaládok létrehozásával. Wilbur apró hendikepje, hogy gyermekkorában igen furcsa szimbiózisban élt nővérével – ami egészen a vérfertőzésig megy, amíg el nem szakítják őket egymástól.
Megjelenése idején a kritikusok nekimentek a Börleszknek, amit én annyira nem értek. Már az első olvasás után az 5 kedvenc Vonnegut-regényem közé soroltam a Börleszket, a mostani újraolvasás pedig megerősítette pozíciójában. Külön öröm, hogy most a Helikon sorozatában is megjelent, amely az eddigi legjobb kiállítású Vonnegut-sorozat. Ahogy Vonnegut írná: hejhó!
