Tetszik, vagy nem, a huszonötödik születésnapját ünneplő Csík zenekar erősen megosztja a közvéleményt. Van, aki szerint zsenik, s van olyan is, aki a „népzenei fastfood” feltalálóinak tarja őket… – Süveges Gergely Csík zenekar című könyvéről.
…egy valamit viszont nem lehet elvitatni tőlük: átfazonírozták a magyar könnyűzenét, és átértelmezték a könnyűzene és a népzene közötti átjárhatóságról a közvélekedést. Olyan irányt szabtak, amelyik korábban nem létezett, s ezzel – és itt az igazi érdem! – olyan szabadság lehetőségét hozták el, amivel azóta már sokan élnek. A táncházmozgalom által új terepet találó népzene a Csík színeváltozása előtt legfeljebb akkor jelent meg a populáris piacon, ha a – szintén nem kottaolvasási buzgóságukról ismert – könnyűzenészek megpróbálkoztak a népi dallamok és szövegek átemelésével. Az ilyen kísérletek – a miskolci Magyar Vizslától a Barbaro-n át a minősíthetetlen NOX-ig – egészen furcsa eredményeket hoztak, s az alapvető ismeretek hiánya sok giccset termett. (Persze, mindez nem is fontos most, hiszen) a Csík zenekar a másik irányból közelített! Egy megbízható szakmai háttérrel rendelkező népzenekar döntött úgy, hogy bekebelezi az alter-könnyűzene slágereit. A szélesebb közönség ingerküszöbét a „Most múlik pontosan…” gyűrte maga alá, s onnantól nincs megállás, és talán visszaút se nagyon.
Az első sikerek kapcsán még sokan voltak – főleg a népi kultúrát féltők között – akik ingatták a fejüket, mondván „a táncházmozgalom az uralkodó üzleti zenei világ ellenpólusa, ide tartozni nem csak hobbi, nem csak egy a sok szórakozási lehetőség között, hanem alapvető etikai álláspont.” Voltak, olyanok is, akik hümmögtek, és szép számmal jelentkeztek a lelkesültek is, akik meglátták, hogy ez egy olyan út/lehetőség, ami – fogjuk a szocializmusra! – Magyarországon kimaradt… pedig a Csík zenekar működésére visszatekintve logikusan következik abból, ahogy az autentikus népzene belehelyezkedett a nagyvárosi létbe.
A mindig „jótanuló kisfiúnak” kinéző – erre talán rá is játszó – Süveges Gergő nagyon pontosan érzett rá arra, hogy ennek a könyvnek, így, a zenekar létrejöttének negyed százados évfordulója körül lehet keletje, s szerencsére volt benne annyi alázat is, hogy interjúkból és interjú-töredékekből rakja össze a szép kiállítású kötetet, mely nem csak a zenekar történetét dolgozza fel, de bepillantást enged abba a közegbe is, amiben a zenekar a XXI. században mozog és mozgat. A kötetben a zenekar tagjai mellett jó helyen („a helyén”) van Lovasi András ugyanúgy, mint Ferenczi György, Kiss Tibor, Dresch Mihály, vagy éppen Pál Isván „Szalonna”…
Talán – ünneprontás ide vagy oda – érdemes lett volna az ellenzők és fanyalgók közül is komolyan venni, megszólaltatni néhányat, mert így ők csak annyiban részei a történetnek, hogy Lévai Balázs és még néhányan megvédik a zenekart. Persze, ennek sincs jelentősége, hiszen világosan látszik, hogy a Csík tolja…
