Mai nagyon szeretett örömet szerezni. A nyugdíja nem volt sok, de mindig összespórolt annyit, hogy nekünk unokáknak pazar ajándékokat vehessen.
Én is sok mindent kaptam tőle. Az első igazi babát is Mai vette nekem karácsonyra. Még ma is megvan.
Múltkor takarítottam a szobámat. Anyai kényszer hatására.
Kis dísztárgyaimat gondosan körbetörölve portalanítom a búrotokat, és kicsit átrendezem a könyveimet, hogy anyámnak azonnal feltűnjön, komoly munkát végeztem.
Ő persze az ellenőrzéskor rögtön észreveszi a dísztárgyaim körül meghúzódó porréteget, leleplezi csalásomat, és a takarítás újrakezdésére kényszerít.
Ilyenkor mindig megfogadom, hogy ez az utolsó, hogy többet nem tartom be anyám takarítási-törvényeit.
Aztán persze kezembe veszem a portörlő rongyot, és elölről kezdek mindent.
És a fiókokban megbúvó, rég elveszettnek hitt csodákra bukkanok.
Többek között így találtam meg a Maitól kapott régi babát is. Kék-fehér csíkos kis ruhájában feküdt más játékok, más babák fojtó súlya alatt. Elhanyagolva. Pedig akkor régen mennyire örültem neki! Babusgattam, öltöztettem: babáztam. Most meg… arra sem emlékeztem, hogy még meg van.
És ez a baba, ez még a szerencsésebbek közé tartozik.
Csirip és a sárga tehén, melyekkel Mai mindennél nagyobb örömet okozott nekem, már rég nincsenek meg.
A fiókomban legalábbis nincsenek.
Mert az emlékeimben minden más ajándéknál elevenebben élnek.
Talán az ötödik születésnapomat ünnepelhettem, amikor Mai a gyertyákkal ritkán megtűzdelt torta mellé odatett egy ronggyal letakart valamit. Először nem gondoltam, hogy nekem hozta, olyan nagy volt, és olyan… Nem tudtam, hogy mi lehet az, még sosem láttam ilyet.
Aztán lerántotta a lepelt az ajándékról.
Egy zöld-sárga hullámos papagáj pislogott ki a kalitkából.
Egy ideig csak néztem tátott szájjal a csodás madarat, aztán többször körbejártam a kalitkát, és minden irányból körbebámultam a papagájt.
Csiripnek neveztem el, mert be nem állt a szája. Egyfolytában kotyogott. Ez a szokása eleinte szórakoztató volt. Napokig figyeltem minden mozdulatát, gyönyörűséggel hallgattam minden hangot, ami elhagyta a csőrét.
És próbáltam pityuzásra bírni. De Csirip nem pityuzott. Hiába mutattam meg neki naponta vagy félezerszer, hogyan kell. (A családból már mindenkinek ment, csak Csiripnek nem.)
Arra jutottam, hogy talán azért nem pityuzik, mert ő Csirip. Miért mondaná, hogy Pityu vagyok, amikor ő Csirip. Még hibáztattam is magam, amiért napokig tartó pityuzásommal talán megzavartam személyiségtudatát. Innentől kezdve csiripeztem. De hiába. Csirip nem tanult.
És Csiripnek semmilyen más jó tulajdonsága sem volt. Ha benyúltam hozzá a kalitkába, hogy ráébresszem, neki jó ha a tenyeremből eszik, mindig megcsípett. Aljasul.
Minden reggel arra ébredtem, hogy csőrével a kalitkába akasztott tükröt kopogtatja. Erőszakosan.
Rájöttem, hogy az én papagájom nem olyan, mint a szomszédék kék hullámos papagája. Amelyik Pityuzik, a gazdája tenyeréből eszik, szabadon jár-kel a lakásban egész nap.
Amelynek csodálatos tulajdonságaira Csirip megérkezéséig majd mindennap felhívtam az otthoniak figyelmét. (A felnőttek szerint egyébként kitervelt módszere ez a gyerekeknek a hőn áhított dolog megszerzésére. Én nem tudom.)
Rájöttem, hogy Csirippel baj van.
Rájöttem, hogy Csirip taníthatatlan. Buta jószág.
Hogy butasága egyedi, vagy abból adódik, hogy nem kék, mint a szomszédéké, nem tudtam eldönteni. De abban biztos voltam, hogy nem bennem van a hiba. Hiszen majd egy hétig próbálkoztam a megnevelésével.
Csirip csalódást okozott nekem.
Ezért úgy döntöttem, nem próbálok észt pumpálni abba a kicsi fejébe, meghagyom a maga műveletlenségében. Majd, ha be kell mutatkoznia, szégyellheti magát a sok Pityuka előtt.
Nem is foglalkoztam vele többet.
Magot, vizet, csőrkoptatót kapott mindig, de ennyi.
Egy darabig még megtűrtem magam mellett a szobában, de aztán átköltöztettem.
Mert nem lehetett tőle aludni.
Ahogy öregedett, úgy lett egyre hisztisebb. Hajnalban már kopogtatta csőrével a tükrét, aztán vad, erőszakos rikácsolásba kezdett (aminek már semmi köze nem volt a csiripeléshez), végül pedig verdesett néhányat a szárnyaival, és beterített tollal meg magvakkal mindent.
Majd mindennap fel kellett porszívóznom a szobámat. Rettenetes volt.
Körülbelül a nyolcadik évében járt, amikor megelégeltem hisztériáját, és kitettem a nappali legeldugottabb részébe. Inkább ott rikácsoljon.
Azt mondják a hullámos papagájok nem túl hosszú életűek, de Csirip nagyon ragaszkodott az életéhez.
Tizenegy év után hagyta abba először a rikácsolást. Örökre.
Mikor feltűnt a szokatlan csönd, feloltottam a villanyt a kis zugban, ahova eldugtam sipító hangjával együtt, ő pedig ott feküdt lent a kalicka aljában. Nekem háttal, az ablak felé fordulva.
Madár a földön fekve… keserű látvány.
Láttam, hogy az itatójában nincs víz.
Ma sem tudom, én öltem-e meg, mert elfelejtettem neki vizet adni, vagy egyszerűen csak eljárt fölötte az idő.
Talán nem is fontos.
Mert Csirip akkor pusztult el, amikor madár helyett dísztárgy lett belőle.
Csiripet csak ma sajnálom.
Most sem azért, mert már nincs, hanem azért, ahogy megszűnt létezni.
De Mai másik ajándékához más érzelmek fűztek.
Mikor „elpusztult”, még jobban szerettem, mint „életében”.
Nagy volt. Az is. Mint a letakart kalitka. (Furcsa módon gyerekként azt hittem, az ajándék értéke annak nagyságától függ.)
Sárga, felfújhatós tehén volt. Ma talán már nem felfújhatósnak hívnák, de nekem felfújhatós volt akkor, és felfújhatós még most is. Ez a tehén csak akkor volt tehén, ha levegőt fújtunk bele. Akkor viszont tehén volt a javából. Sárga tehén. Oldalán virágok voltak, melyek minden bizonnyal a felfújhatós, virágos mezőről ragadtak rá, melyen heverészni szokott.
Mindent tudott, amit egy tehénnek tudni kell.
Fel lehetett ülni a hátára és, azt hiszem még a hátára is fel lehetett ülni. Bátyámmal együtt is elfértünk rajta.
Talán már két hete gyötörtük, amikor egyik este látogatók jöttek hozzánk.
Anyám öccse és a gyerekei.
Hát persze, hogy azonnal eldicsekedtem nekik a tehenemmel. Előráncigáltam a szobámból, hogy ne csak a gyerekeknek, hanem még a felnőtteknek is elálljon a lélegzete, ha meglátják. A felnőtteké nem állt el, de unokatestvéreim, Niki és Tüske szemében rögtön felfedeztem az irigység sárga fényét. Kicsit sajnáltam is őket, amiért nekik nincs sárga tehenük.
Nagylelkű akartam lenni.
Megengedtem, hogy egy percre, persze csak felváltva, ők is felüljenek mögém. Épp Niki lovagolt mögöttem, amikor Tüske úgy látta, a tehénből nem sokára elfogy az üzemanyag. (Más gyerekek nem voltak olyan okosak, mint én. Nem tudták, hogy egy felfújhatós tehén üzemanyag nélkül is jól működik.)
De nem tudtam Tüskét felvilágosítani, mert gyors volt, odaugrott a tehén farához, szájába vette az abból kimeredő szelepet, és…
A tehén ereszteni kezdett. Az a hülye Tüske kiharapta.
A veszteségem óriási volt, a bánatom még nagyobb. Utáltam Tüskét és az egész pereputtyát, akik csak beugranak egy percre, és azonnal ekkor kárt okoznak. Megbocsáthatatlan bűn volt. Szüleim unszolására, akik érezhetően kényelmetlenül érezték magukat az arcomra kiülő harag miatt, úgy csináltam, mint aki máris megbocsátott.
Valójában tudtam, hogy ez csak a távoli jövőben következhet be.
Majd. Egyszer. Talán.
Se Csirip, se a sárga tehén nincs már meg.
Csak ez a baba.
Csak ez a baba van már meg nekem Mai ajándékai közül. És a sok-sok emlék, melyet Mai örökül hagyott rám, melyre csak a szeretet és a múló idő aranypora hullik.
{jcomments on}
