Archív

Ulickaja keze van benne – nyolc lépcsőt zuhant az írónő

ulickaja2

Ljudmila Ulickaja Pécsett – egy történet, ami meglehetősen hosszas tervezgetés utánvalósult meg, némi esendőséggel elegyítve.

Csütörtök este kaptam egy üzenetet tőle: leestem a lépcsőn, reggel valószínűleg orvoshoz kell menni, esetleg röntgen…

(A szerző fotóival)

Na, mondom, meg még néhány egyéb kifejezést a pejor típusúból. Átmegyek a szomszédba, de teljes a sötétség. Kopogok, semmi. Arra gondolok, ha tényleg annyira súlyos lenne a helyzet, csak jött volna segítségért. Mi tagadás, nem sokat alszom az éjjel: hátha most jön, ez a kis zaj ő lesz, menni kell az ügyeletre.

Kihúzzuk valahogy reggelig.

Ljudmila sem aludt sokat, többek között azért, mert a tavaly műtött bal karja után most a jobbikra esett rá, épp csak hanyatt fekve tudott pihengetni. Kiderült, hogy rossz felé indult el a folyosón, és a sötétben legurult egy lépcsőn. Nyolc fok, hálát adhatunk, hogy egyben van.

Be a klinikára. Ismerős orvosok kezdenek intézkedni, egykettőre megnyugtatnak, hogy mindjárt megcsinálják a röntgent, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. Addig ülünk a narancssárga műanyagszékeken a nagy délelőtti nyüzsgésben, de Ljudmilla elégedett: milyen szép itt minden, milyen kedvesek az emberek. Bezzeg Oroszországban, mondja, ott szinte üvöltenek a beteggel, tovább kínozzák, mintha az lenne feladatuk. Mesél a dédmamáról, aki még jiddisül verselt, a nagypapáról, aki valamilyen geográfiai szakkönyveket írt, és a mérnök apukáról, aki a Hogyan szereld gépkocsidat című örökbecsű könyv szerzője volt: fél Szovjetunió ezen útmutatások alapján bütykölte Moszkvicsát vagy Zaporozsecét. – Én sosem akartam könyvet írni fiatalon – teszi hozzá.uli5

Megvan a röntgen: tényleg elrepedt az alkar egyik csontja. Síngipszet kap rá. Egy szolid fiatalember veszi kezelésbe, nemrégiben dolgozott Londonban, érti az angolt, mindenben roppant készséges. Egykettőre kész a mű: a gipszkötés, amiben Ulickaja keze van. Kapunk még útravalóul egy adag géztekercset, majd a gyógyszertárban veszünk kenőcsöt, tapaszt a lenyúzott térdére, fájdalomcsillapítót. De a hangulat kezd magasabbra hágni, úgyhogy nem is a szállásra hajtatunk vissza, hanem a havihegyi kistemplomhoz, amit még Morcsányi Géza ajánlott neki: innen kell letekinteni Pécsre. És igaza volt, mivel csodása tiszta az idő, hát letekintünk. Azt mondja Ljudmila: – Milyen pici város és mennyi kultúra!

A polgármesteri ebéd a történtek fényében lemondva, de Páva Zsolt, hallván, mi történt, jelzi, hogy szívesen meglátogatja a neves „beteget”. Déli 1 órára jön feleségével együtt, természetesen néhány kötettel felszerelkezve. Nem, nem vagyunk gonoszak, amikor a repedt kezű írót dedikálásra kérjük: a klinikán ő maga rendelkezett úgy, hogy az ujjai maradjanak szabadon, hiszen még rengeteg könyvet kell szignálnia ma. És tényleg így lőn.

A délutáni nagy fellépésig lehet pihenni egy kicsit, aztán irány a Tudásközpont. Fogalmazzak úgy: jelentkezett némi érdeklődés. Alig léptünk be az épületbe, s fordultam kettőt, már azt vettem észre, hogy Ljudmila egy asztalnál ül, és könyveket dugnak eléje, ő meg szorgalmasan irogat beléjük. Ezt az akciót szépen leállítjuk, majd a végén. Jön a rektor, a könyvtár igazgatónője, Gilbert Edit, a beszélgetés vezetője, a tolmácsok. A 400 fős előadó zsúfolásig tele. Később be is vallja: el van kényeztetve, szinte csak jó emlékei vannak a közönségtalálkozókról, mert annyi szeretet veszi körül. Néha egy-egy bolond persze feláll és beolvas, de ez szinte mellékes. Sosem vitatkozik, sosem akarja meggyőzni az illetőt, mindenki élje meg saját véleményét.uli ebd

Másfél órán át zajlik a beszélgetés, fordítva oroszról magyarra és viszont. A „szoknyás Csehovtól” egészen odáig, hogy létezik-e még manapság jobb és baloldal. Utána meg jöhet a dedikálás, ahogy készült rá. A hatalmas terem két oldaláról sorakoznak az olvasók, akad, aki egy egész szatyornyi könyvvel. Bírja.

Az este már a borozásé, a szombat pedig teljes pihenőnap. Tyúkhúslevest kap ebédre, sok-sok zöldséggel, répával, karfiollal, zellerrel, grízgombóccal, külön húsaprólékkal, máját, szívét. – Nagymamámnál voltak ilyen vasárnapi ebédek – lelkesedik, és vesz külön a grízgombócból. Este szívesen eljön velünk a Boban Markovic-koncetre a Kodály Központba, de jelzi előre, örülne, ha a szünetben hazamennénk. Mivel kiadót váltott, és újból megjelennek majd a könyvei, itt a remek alkalom, hogy még egyszer – ahogy mondja: utoljára – átolvassa, és javítgassa a szöveget. – Néha én is meglepődöm rajta, miket írtam. De ami megnyugtató, hogy tetszik, nem kell szégyenkeznem magam miatt.

Kicsavarom neki a kefir és a kóla kupakját. Elbúcsúzunk, én is csak remélni tudom, hogy nem kell szégyenkezzünk magunk miatt. Aztán lefekszem, és belefogok a Szonyecskába. Vagyis, újra elölről.

uli3

uli4

uli6

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top