A Manfred Mann’s Earth Band névadója idén lesz 75 éves, de az együttes töretlen lendülettel turnézik. Vasárnap a budapesti közönség is újra láthatta a progresszív rock egyik emblematikus zenekarát, mi sem maradhattunk otthon.
Nagyjából 9 éves lehettem (addig focista akartam lenni), amikor a CD-polcunkról leemeltem egy Manfred Mann-válogatást. Tíz perccel később már nem az NB1 volt az álmom, hanem az, hogy egyszer én is egy zenekarban játszhassak. Nem hiszek a véletlenekben, az olyanokban meg pláne nem, hogy akkor és ott ok nélkül tettem volna be azt a bizonyos lemezt.
Így aztán el lehet képzelni, mit éreztem akkor, amikor bő egy évvel később, 2000 tavaszán egy félig letépett plakátról értesültem, hogy a Manfred Mann’s Earth Band a Petőfi Csarnokban fog játszani. Egy apró bibi volt csak: a koncert napja éppen a pár napos osztálykirándulásunk kellős közepére esett. Vigasztalhatatlan voltam, aznap mindenki engem sajnált a táborban, mert tudták, hogy a szívem szakad meg, hogy nem lehetek Budapesten. Nem volt az a focimeccs a haverokkal, amelyik feledtetni tudta volna a koncertet.
Apukám szereti a meglepetéseket: este 6 környékén jelent meg a táborban, hogy elvigyen a koncertre, mint egy igazi szuperhős. Az este 8 órás kezdést így sem értük volna el, de aztán apukám rendesen a gázra lépett, illetve az is kiderült, hogy a koncertet az akkori nem elégséges érdeklődő miatt a Pecsa helyett egy kisebb, belvárosi klubban tartják, 1 órával később – így legalább odaértünk. Nem tudom, mi lehetett az oka, hogy akkor nem voltak elegen, az Earth Band legendás budapesti élő albumának felvételén (Budapest Live, 1984) a borító tanulsága szerint 30 000 ember látta a zenekart. Persze más közegben, de akkor is.
Most szerencsére nem volt ilyen probléma: a szervezőgárda a koncertet az A38-ról a Barba Negrába tette át a héten a nagy érdeklődésre való tekintettel. Tisztességesen meg is telt a terem, a helyszínváltozás miatt pedig a koncert ismét csúszott egy félórát, úgy tűnik, hogy ez lassan hagyomány lesz. A zenekar most is jelenlevő tagjain (az alapító Manfred Mann és Mick Rogers, valamint Steve Kinch) szinte alig látszódott a kor, pedig Manfred Mann lassan 75 éves (!!!), Rogers pedig 69 éves lesz idén. Talán nem én voltam az egyetlen, aki sajnálta, hogy a fantasztikus adottságú Noel McCalla néhány éve kilépett; a mostani énekes, a kései Bad Companyt megjárt Robert Hart nem igazán az én zsánerem, noha az ő karaktere talán kicsit jobban hasonlít Chris Thompsonra.
https://youtu.be/-ZOvLe682Cg
A program szinte alig változott valamit: a kötelező 1 új dalon kívül talán az első lemezes Captain Bobby Scout okozott meglepetést, valamint a számomra ismeretlen eredetű Stronger című dal, amúgy meg elhangzott a kötelezők nagy része. Manfred Mann pedig még mindig maga a megtestesült antisztár, pedig néha már kijött a szintibarikád elé faarccal gitárszintizni, de ennek ellenére sem mondanám kifejezett rocksztár-alkatnak. Nem is tudom, hogy az átdolgozások koronázatlan királya hogyan viselhette, amikor a hatvanas években a Top Of The Pops-ban kellett bohóckodniuk.
Nem vagyok benne biztos, hogy láthatjuk még az Earth Bandet Magyarországon, ahogyan az is könnyen elképzelhető, hogy a tavalyi Lone Arranger című album lesz Mann utolsó stúdiólemeze. De Manfred Mann néhányszor már meglepett vitalitásával, és ahogyan az a cikk elejéből könnyen kitalálható, szeretem a meglepetéseket – ha azoknak van köze Manfred Mannhez.
(A nyitóképért köszönet: PZsP Photography.)
