Bigott romantika – gondolta A tengerszemű hölgy című régi magyar regényről, amelyet édesanyjától kapott ajándékba kamaszkorában. Vigyázott rá, nem is olvasta. Szombaton portörölgetés közben levette, belelapozott, és olyan lett ettől ez a hétvége, mint egy nyaralás. Késő estig olvasott, vasárnap egész nap, amíg a végére nem jutott. Tiszta ég, szikrázó víz, levélsustorgás. Hétfőn csak épp belenézett, és megint alig tudta letenni, el is késett a munkahelyéről.
Jó lenne tudni, ez miért történt, hátha el lehetne intézni, hogy folytatódjon ez a nyaralás – mondja Judit kolléganőm. Pedig nincs abban semmi rendkívüli, hogy egy félreismert könyvet most megismert a gazdája. Csak nehogy meg akarja köszönni édesanyja és Jókai Mór mellett még valakinek ezt az élményt: a könyv nem ember, nincs értelme a megszemélyesítésnek. Vagy azzal folytatni, milyen jó lenne – amikor az empátia szöges ellentéte is értéknek számít, egyre több helyen – csak azért is minden félreismert ismerősünkkel ugyanígy járni el, mint ezzel a könyvvel, rájuk szánni az időt, figyelmet. Azok teljesen más találkozások lennének, nem éppen nyaralások. Valószínűleg mindkét emberen múlt, hogy félreismerték egymást, és azóta meg is változtak. Ami viszont egy könyv tulajdonosát illeti, régen talán felületesebben ítélt, mint újabban, de a könyv nem: nem várta türelmesen, hogy igazságot szolgáltasson neki a sors.
Az előbányászott könyv igazi – első – megismerése ezért egészen más élmény. Izgalmasabb.
Az a mozgalom is sokkal több jót hozna, amely a félreismert, félretett, soha kézbe nem vett, évtizedek óta őrzött könyveink elolvasásáról szól – végső soron az alkalmazkodóképesség extrém tréningjéről. Mint amikor valaki gyűlöli a számokat, az érettségin írt matekdolgozatában is fél pontokra vadászott a tanára, hogy ne kelljen találkozniuk szóbelin is, aztán negyvenéves fejjel beiratkozik a főiskolára, hogy mérlegképes könyvelői oklevelet szerezzen. Vagy mint Stefan Zweig Sakknovellájának hőse, aki a nácik börtönében ülve egyik fogvatartójától ellop egy könyvet az idő és az unalom ellen, és mivel a kötet egy sakkjátszma-gyűjtemény, előbb kétségbeesik, hogy mekkora balfék. Aztán mégis rászánja magát; megtanul sakkozni belőle, úgy, hogy később egy óceánjáró hajón, New York és Buenos Aires között majdnem ronggyá veri a világhírű mestert. Elsőrendű szórakozás, rá lehet szokni az ízére, főleg, ha egy ideje nincs lehetőség új könyveket venni.
A második világháború idején a Tolnai Világlapja túlélési rovatot tartott fenn, ebben egyszer vadétel-recepteket közölt, azzal, hogy ne tessék többé idegenkedni a fácánlevestől, nyúlpaprikástól, hiszen ha vadat könnyebb szerezni, mert most szerencsére bőven terem, nincs más lehetőség: muszájból azt esszük hétköznap, amit máskor ünnepnapokon. Vagy üdülés alatt.
Mi mindent láttál nyaralás közben? – kérdezem a kolléganőt.
Végül is nem sokat. Képzeljük el a szobát egy százéves házban, lehet, hogy villa a Balatonnál, de az épületet nem látjuk, csak ezt a helyiségét. Kandalló, előtte faragott széken, hatalmas asztalnál Jókai ül. (Öregkori ábrázolás.) Keze a homlokán, ír. Közben néha felnevet, hogy megreccsen a szék, vagy a padló alatta, és az egész ház visszhangzik.
