Ladydi Mexikó déli részén, Guerrero állam dzsungel borította vidékén élő fiatal lány. Illetve fiú – mondja az anyja, amikor életet ad neki. Itt ugyanis minden lány „fiúnak születik”, nehogy a drogbárók áldozatává váljon. Ám sem ez, sem az elrejtőzést szolgáló föld alatti üregrendszer nem elég, hogy a lányok elkerüljék sorsukat: legtöbbjük így is a kartellek fogáságában végzi, ahogy Ladydi is. Ladydi valóság ihlette történetének, az Elveszett lányok országa című regényének születéséről mesél a szerző, Jennifer Clement, akinek alábbi gondolatai a mű utószavában is olvashatók.
Mexikóban ma a nőket az utcáról vagy a házukból rabolják el fegyverrel. Előfordul, hogy egy nő elmegy a munkahelyére vagy egy partira, vagy csak lemegy a sarokra, és soha nem tér haza. Mindannyian fiatalok, szegények és szépek.
Több mint tíz évet töltöttem azzal, hogy olyan nőket hallgattam, akiknek az életére hatással volt a mexikói erőszak,
mivel a mexikói drogkultúráról akartam írni. Ez logikusan következett előző regényemből, az A True Story Based on Lies-ból (Hazugságokra épülő igaz történet), amelynek a témája a mexikói alkalmazottakat érintő rossz bánásmód. A drogkereskedők barátnőivel, özvegyeivel és lányaival készítettem interjúkat, és hamar rá kellett jönnöm, hogy Mexikó a rejtőzködő nők nyúltelepe.
Különféle helyeken bujkálnak,
például kívülről áruháznak, boltnak tűnő, valójában hamis homlokzattal rendelkező menhelyeken; zárdák alagsorában, ahol a nők és a gyerekeik úgy élnek, hogy évekig nem látják a napot, vagy az állam által bérelt, magántulajdonban lévő szállodákban – ami a tanúvédelmi program szürreális, harmadik világbeli felfogása.
A mexikói vidéken a legszegényebb családok üregeket ásnak a kukoricatáblában. Így rejtik el az asszonyaikat a drogkereskedők elől. Mintha elültetnék a lányaikat a földbe, nehogy elrabolják őket.
A mexikóvárosi Santa Martha Acatitla Női Börtönben olyan nőkkel beszélgettem, akiket a Mexikóban ma érzékelhető erőszak mélyen érint, vagy éppen aktív részesei.
A bérgyilkosokkal, drogkereskedőkkel, önmagukat ártatlannak valló nőkkel és híres bűnözőkkel folytatott beszélgetéseim kegyetlen és érzékeny életekről tanúskodnak. A börtön durva, csupasz betonfalai közt egy hetvenéves asszony kagylókból, homokból és kék halakból álló rajzait néztem, aki halas tacót árult a tengerparton, amíg a drogkereskedők rá nem kényszerítették, hogy a mexikói határon át drogot csempésszen az Egyesült Államokba. Elmesélte, hogy szereti ellopni a sószórókat, és beledörzsöli a sót a bőrébe, hogy el ne felejtse a tengert.
Miután a bujkáló és a börtönben élő nőket, valamint a bűnügyek áldozatait meghallgattam, a fő témám az eltűnt mexikói nők és gyerekek sorsa lett.
Éveken át hallottam vagy olvastam: eltűnt; soha nem jött vissza; ma ünnepelné a tizenhatodik születésnapját; egy jelért imádkozom; eltűnt; eljött érte valami férfi; ha elmegyek a rendőrségre, csak nevetnek; egyszerűen csak kiment, kiment a utcára, nem is kiáltott; látom, ahogy belép az ajtón; az az ember tudja, hol a lányom; más lányokat is elvitt; érzem, hogy él; valaki küldött egy embert a lányomért; egy ember küldött valakit a lányomért.
Bár pontos statisztika nincs, Mexikóban az eladott nők száma nagyon magas.
Az USA külügyminisztériuma szerint évente 600–800 000 embert adnak el az országhatáron túlra. (Nota bene: ez a becslés nem terjed ki azokra, akiket az országhatáron belül rabolnak el.) Az elraboltak és eladottak többsége a szexkereskedelem vagy a modern rabszolgaság más formáinak esik áldozatul, mint a kényszermunka, az adósrabszolgaság vagy a pornográfiai célú filmezés.
Egy nőt többször, több tulajdonosnak is el lehet adni, és prostituáltként akár naponta rengetegszer, miközben egy zacskó drogot csak egyszer.
Jennifer Clement az Elveszett lányok országa Ladydi Garcia Martínez regénye. Ladydi egy közösség tagja, amelyet – mint a mexikói vidéken oly sok másikat – megtizedelt a drogkereskedelem, az állam mezőgazdasági felfogása és az illegális bevándorlás. Egy faluban él Acapulco valaha ragyogó kikötője közelében. Története a képzelet műve, bár a valóság ihlette.
