Hogyhogy még mindig mászkálnak az utcán barna, fekete vagy fehér csuhás szerzetesek? Némelyek persze beolvadnak, civilben vannak, aztán a lelkes kamaszlányok szomorúan veszik tudomásul, hogy az a bizonyos jóképű fiatalember ‘sajnos’ szerzetes vagy pap. Mindenesetre szegénységet, tisztaságot és engedelmességet fogadott.
De mi vonz bárkit is, tizenévest vagy középkorút, hogy Istennek szentelje az életét?
És hogy jön ide a vízen járás? Vízen járni egyedül Jézus tudott, mondja az írás. (Meg persze a rendőr, aki tudta, hol vannak a karók). A köztünk élő szerzetesekkel most lehetőség nyílt egy olyan találkozásra, amelyben nyílt kártyákkal megy a játszma. Ez volt a Vízen járók éjszakája.
Ha nagyon messziről akarjuk kezdeni, mondhatjuk, hogy kétezer éve Jézus Krisztus sokkolóan új dolgokat hirdetett, ennek nyomán a kereszténység elterjedt és hatással volt Európának minden szegletére. Aztán persze intézményesült, és hogy, hogy nem, időről időre elkezdett repedezni a rendszer. Azonban minden alkalommal, amikor épp az összeomlás határán volt az egész, jött egy-egy ember, aki visszanyúlt a gyökerekhez. Általában úgy csinálta, hogy kivonult a zajos és önmaga köldökét nézegető városból és társadalomból, és egyszerű életmódot kezdett, köré pedig szépen összegyűltek, akiket vonzott az ő egyéniségük és életmódjuk. Aztán persze ez is intézményesült, ezek lettek a szerzetesrendek.
Ilyen reformer volt például Nursiai Szent Benedek a 6., Assisi Szent Ferenc a 13., és Loyolai Szent Ignác a 17. században. Vagy Teréz anya a 20. században. Más-más volt a fő profiljuk, persze, de közös bennük, hogy mindenik önmagán túlra tekint. Tanítanak, evangelizálnak, segítik a szegényeket, pasztorálják a fiatalokat. A jezsuiták – akiket Szent Ignác alapított – például folyamatos misszióban vannak, akár Japánban, akár Magyarországon, vagy bárhol, ahová a pápa küldi őket. Nagyon okosak. Nagyon lelkiek. És hát néha nem könnyű velük, de Ignác sem szentként született, és ő sem volt egy egyszerű eset.
Egy bencés, egy ferences és egy jezsuita imádkozza együtt a zsolozsmát. Egyszer csak kialszik a villany. A bencés zavartalanul tovább mondja a zsolozsmát fejből. A ferences áldani kezdi Sötétség Testvért. Egyszerre csak felgyullad a lámpa, a jezsuita ugyanis közben kicserélte a biztosítékot.
Így a régi vicc, mely elég jól megragadja a mindhárom rend karakterét. Valószínűleg jezsuiták találták ki, jeleskedvén az öniróniában is.
De hogy mégis hogy lesz valakiből mai napság szerzetes, arra mutatott néhány választ a Vízen járók éjszakája. A 21. században – technikai fejlődés ide vagy oda – azért még mindig a személyes megszólítás a legmeggyőzőbb. Legalább meg lehet tőlük kérdezni, hogy bírják ki szex nélkül. Vagy hogy egyáltalán, mi a jó ebben az egészben? Látható, de nem feltétlenül érthető, hogy van valami, ami energiát ad nekik. Senkit sem rántanak be lasszóval. Legegyszerűbb személyesen találkozni velük, lehetőleg más, kellően megszeppent emberekkel együtt.
2015-re Ferenc pápa meghirdette a szerzetesek évét, így Magyarországon is egyre több program van, amely bemutatja, miért választ valaki szerzetesi hivatást, „megszentelt életet”, és hogyan lehet ezt úgy élni, hogy az boldoggá tegyen, a szigorúnak tűnő szabályok ellenére vagy mellett.
Múzeumok éjszakája, Könyvtárak éjszakája, Vízen járók éjszakája… a cél ugyanaz, mint mindig: gyertek, ismerjetek meg bennünket! A jezsuiták és – mivel nők nem lehetnek jezsuiták, hála Ignácnak – jezsuita lelkiségű női szerzetesek egy nyitott éjszakát szerveztek március 14-én fiataloknak, akik kíváncsiak arra, milyen jezsuitának lenni. Este, mert mint egy félénk lányka megjegyezte, az este és az éjszaka különleges napszak. És hát ez is egyfajta forradalom.
A Párbeszéd Háza (mely amúgy is tengernyi kulturális és lelkiségi programot szervez) adott otthont a rendhagyó éjszakának. Rendhagyó, mert nem olyan volt, hogy bemegyünk, megnézünk hat dolgot egy órán át, és továbbállunk. Nem. Bemegyünk, és először megismerkedünk egymással. Aztán vacsorázunk együtt. Aztán kezdődhet a beszélgetés és a program, közösen, egyénileg, kisebb csoportokban. Odafigyelünk egymásra. Minden második programpont a süti-tea-kávé, csak hogy motiválva legyünk fennmaradni a nemzeti ünnep hajnaláig.
Az egésznek a kulcsszava az együtt. Hogy megismerkedünk másokkal, akiket szintén a kíváncsiság hozott ide. No meg a nyitottság. Kérdezzetek bármit, a legjobb kérdések azok, amelyeket ciki föltenni. Végül az interaktivitás. S a végére tényleg azzal az érzéssel léphettünk ki a hajnali városba, hogy: valóban vízen jártunk.
Egy kicsit valóban vízen járás a szerzetesi lét. Másoknak érthetetlen, felfoghatatlan, lemondásokkal és nehézségekkel teli. Más kérdés, hogy bárki másnak is ilyen az élete, aki a saját útját járja, egyedül vagy párkapcsolatban.
