Kicsinységem és esendőségem tudatában megrendülten tudok állni egy-egy korábban számomra ismeretlen festmény előtt. Nekem, az örök plebejusnak, meg a bennem bámuló kisfiúnak nem arra van szükségem, hogy az a bizonyos kép – lehet ám fotó is! – valami magasságos és fennkölt témával foglalkozzon, hanem arra, hogy belém markoljon, megmarjon, s olyan nyomot hagyjon, ami órák, napok, vagy akár évek múlva is megborzongat.
Azt hiszem, ilyen volt a Scheiber Hugó-kiállítás, nem véletlenül faggattam a festőről Molnos Pétert, és elsőre úgy tűnik, hogy ilyen élményt nyújt a gróf Batthyány Gyula(1887-1959) életművét bemutató kiállítás is. Naná, hogy megint a Kieselbach Galériában! Scheiber után még morfondíroztam a műgyűjtő és képkereskedő esetleges hátsó szándékain, de a mostani kiállítás kapcsán végleg eldőlt, hogy nem érdekel, miért csinálja, ha egyszer jó az, amit csinál. Nem érdekel, mi motiválja, amíg olyan értékeket mutat fel, amelyeket méltatlanul szorítottak háttérbe az elmúlt évtizedekben. (Az mondjuk b*ssza egy kicsit a csőrömet, hogy magántőkéből kulturális közfeladatokat lát el a Kieselbach Galéria, de azt hiszem, ez nem a céget minősíti.)
A tavalyi Scheiber- után az idei Batthyány-kiállítás megint egy olyan életművet hoz felszínre, aminek eddigi hiánya miatt – egészen konkrétan – becsapva érzem magam: nem csak azért, mert vizuális kultúra gyanánt nem tanították, hanem azért is, mert ezideig nem nagyon volt része a magyar vizuális kultúrának. Pedig olyan világot láttat, amely – főleg így, dömpingszerűen – nehezen összetéveszthető bárkivel, bármivel. Ráadásul egy (több) olyan letűnt világról tudósít, amelynek mi már se tudói, se látói nem lehettünk… és itt nem csak a sokak által megírt arisztokraták (mára már egzotikus) világára gondolok, de a második világháború utáni időkre, a teljes kisemmizettségre, s a börtönre is.
Batthyány Gyulának adósa a magyar történelem, adósa a magyar művészeti közélet, s eljött a törlesztés ideje. Szerencsénk van, mert ebből a tartozásból most felénk ró le valamicskét a Kieselbach Galéria. Nekünk meg kutya kötelességünk lenne legalább észrevenni, legalább megnézni, legalább megpróbálkozni a befogadással.
Akik ismernek, azok tudják, hogy érzelmességre hajlamos vagyok, de nemzeti lózungokat nem szoktam eregetni, mégis azt gondolom, hogy minden nemzedéknek megvan az a kötelessége, hogy kijavítsa azokat a bűnöket, amelyeket az előttünk járók elkövettek. A XX. században az a történet, ami Magyarországon lezajlott, bőven hagyott javítani való bűnöket és hibákat. Az egyik ilyen, hogy vannak életművek és sorsok, amelyek tönkre lettek téve. Batthyány Gyula élete és művészete is tönkre lett téve, ami felelősséget ró minden következő nemzedékre. Ha mi arra szövetkeztünk, hogy IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS címmel csinálunk egy kiállítás-sorozatot, akkor az elsők között van helye Batthyány Gyulának, mert nagyon sok mindent kell jóvátennünk abból, amit az előző generációk elkövettek
– mondta el Molnos Péter, a kiállítás kurátora.
…és akkor még nem szóltunk arról, hogy a történelmi jóvátételi kísérletnek ez a néző számára kellemes formája milyen elképesztő magas színvonalon, mennyi – a képekhez méltó – ötlet beemelésével került megvalósításra. (Gyanítom, a jövő kiállítás-rendezőit nem hagyja érintetlenül a Széchenyi apoteózisa című 1941-es festmény köré készített video-installáció.)
A kiállítás április 16-ig megtekinthető 10 és 18 óra között a Kieselbach Galériában (1055, Bp. Szent István körút 5.) .Április 5-én és 6-án zárva.
