Vallom, hogy a szőlészet és a borászat elsősorban mesterség, azaz bár kellenek hozzá megfelelő képességek, ha a munka szeretete, a cél és a szükséges szakmai tudás megvan, akkor kiváló borok fognak születni.
Hogyan lesz zalai borász egy alföldi egyetemistából?
Nagy Gábor Gabssy eredetileg városi ember. Bölcsészetet és teológiát tanult, volt buszsofőr és mentőápoló, jelenleg a Magyar Cserkészszövetségnél dolgozik – fő szenvedélye pedig a szőlő. Egyik napról a másikra szőlőtulajdonos lett az ország másik végén. Gabssy blogot vezet a szőlőjéről, autodidakta módon és művészi igényességgel tanulja és tapasztalja a borászkodást.
Mikor kezdődött a kapcsolatod a szőlővel és a borral – hogyan döntöttél úgy, hogy bölcsész létedre borász leszel?
A szőlővel való kapcsolat nálam is – ahogy szerintem Magyarországon mindenkinél, hiszen faluhelyen, de sokszor még városon is egy-egy sor szőlője a múlt század végéig szinte minden családnak volt – több generációra megy vissza: édesanyám rokonsága badacsonyi borászcsalád, s mi a nyarakat gyerekként rendszerint a sziklák alatti kis présházban töltöttük. Akkor még persze nem érdekelt a bor, s a szőlőművelésbe sem kapcsolódtunk be. Másfelől meg édesapám családjában él a legenda, hogy egyik szépapám a Rózsa Sándor borásza, borszállítója volt. Hogy aztán igaz-e, ki tudja ma már megmondani.
A borral való közelebbi ismerkedést egyetemistaként kezdtem, s olyan szerencsém volt, hogy baráti körben akadtak a minőségi borfogyasztást előtérbe helyező és azt lelkesen propagáló társak. Így nálunk a bor mindig a „világmegváltó” beszélgetések kísérő itala volt. Bár a csúcskategóriás borok már ekkor is megfizethetetlenek voltak egy átlagos egyetemistának, azért nem volt mindegy, mit iszunk, és egyszer-egyszer megengedhettünk magunknak egy-egy komolyabb tételt is.
Az, hogy szőlőt kéne művelni, a baráti beszélgetésekben gyakran előkerült, sokszor inkább csak poénként. Aztán 2010 nyarán szüleim vásároltak Zala megyében egy kis hétvégi telket, amin volt kétszáz tőke termő szőlő. Ezt a kis területet kezdtem el – akkor még Szegedről ingázva – rendbe hozni, művelni, s ekkor jöttem rá, hogy milyen fantasztikus növény is a szőlő, s arra is, hogy hosszú távon ezzel szeretnék foglalkozni.
Innen már csak a lehetőségek szabtak határokat: Ahogy anyagi lehetőségeim engedték, igyekeztem a szabadon álló területeket (újra)telepíteni, s minél közelebb a meglévő földekhez újabb területeket szerezni. Ezzel párhuzamosan pedig megtanulni minél többet a szőlőről és a borról. Vallom, hogy (bár sokan szeretik misztifikálni) a szőlészet és a borászat elsősorban mesterség (a szónak a régi, céhes értelmében), azaz bár kellenek hozzá megfelelő képességek, ha a munka szeretete, a cél és a szükséges szakmai tudás megvan, akkor kiváló borok fognak születni. Úgy gondolom, a szakmai tudás megszerzésének első fázisában vagyok: rengeteget kell még tanulnom, és nyilván mindig van hova tovább fejlődni, de már vannak eredmények, amik igazolják az eddig befektetett munkát.
A zalai borvidék nem a legfelkapottabb magyarországi borvidék. Milyen a zalai borászat, az élet Zalában? És hogy látod, milyen a mai magyar borkultúra?
Ó, ez nehéz kérdés! Mivel sajnos még mindig ingázva művelem a területem, nem nagyon van módom bekapcsolódni a helyi életbe. A szőlőben meg mindig van munka, így ha épp a „birtokon” vagyok, igyekszem utolérni magam, s ha éppen minden készen van, ami sürgős és fontos, olyankor igyekszem elvégezni azokat a munkákat, amivel előrébb tudok lépni. Vagy épp átverem saját magam, s a nem sürgős dolgokat veszem előre, hogy több időt szánjak a „birtokra”.
Mondok egy példát: most épp a metszésnek van itt az ideje, de az elmúlt hetekben hozzá sem nyúltam a szőlőhöz: kordont építek, az akáccal benőtt területemet irtom, a héten az almafák metszését szeretném elkezdeni. A szőlő metszését meg halogatom. Mert pontosan tudom, hogy egyrészt az a munka ráér március végéig, másrészt az pont az a munka, amiért, ha nem készül el időre, képes leszek szabadságot kivenni a munkahelyemről. A többi nem ilyen. S ha a szabad hétvégéken a metszéssel kezdenék, akkor a többi munkára nem kerülne sor.
Hogy milyen lesz az élet a szőlőben, ha majd ezt csinálom fő tevékenységként? Azt gondolom, mindenképp kettős: Egyrészt a „birtokon” – még a legnagyobb hajtás idején is – csönd van és nyugalom. A szőlőben az embernek van ideje átgondolni dolgokat, van ideje Istenre és önmagára figyelni, s egymásra is, ha épp többen vagyunk ott. Sokkal emberibb, sokkal élhetőbb közösségek alakulnak így ki a közös munka során. Másrészt a bor, különösen a kézműves bor egyértelműen prémium termék – azaz ahhoz, hogy megélhetést biztosítson a vele dolgozó embereknek, szükség van a városi vevőkörre, aki meg tudja fizetni ezt a különlegességet. És ehhez kapcsolódik a marketing kérdése: az elkészült bort be kell vinni ebbe a közegbe, be kell mutatni a leendő vevők számára, és sokszor ez is a borász feladata marad – nem mintha nem alakult volna ki kiváló kereskedőhálózat a borászati termékek minden szegmensére, de a termék jellegénél fogva igényli a személyes kapcsolatot.
A magyar borkultúráról inkább nem írnék/mondanék semmit – kicsinek érzem magam ahhoz, hogy ilyen nagy dolgokról beszéljek.
Kiktől lehet tanulni a szőlő művelését, a bor készítését, van-e mestered?
Amikor elkezdtem a szőlővel foglalkozni, első körben elolvastam mindent, ami az interneten elérhető volt. Aztán elolvastam a beszerezhető szakkönyveket, kézikönyveket. Aztán rádöbbentem, hogy édeskevés, amit tudok; csak elméletből nem lehet szőlőt művelni, bort készíteni. Illetve lehet, de nem érdemes. Kellett találnom egy helyet, egy mestert, akitől – a könyveken, szakirodalmon túl – a gyakorlati tudást elsajátíthatom.
Olyan szerencsém (vagy inkább gondviselés) volt, hogy Fekete Béla bácsitól tanulhattam két éven át, a somlói birtoka eladásáig. Béla bácsi a Somló meghatározó alakja, borait sokan a legjobb somlai bornak tartják (nyilván nincs „legjobb bor”, ez nagyon szubjektív műfaj, ugyanakkor vannak objektív szempontok, ami alapján egy bor értéke meghatározható). Ő is vallja sokakkal együtt, hogy a bor minősége a szőlőben dől el. A pincében nincs más dolga a borásznak, mint a lehető legneutrálisabb tárolóedényben (nála ez relatíve nagy méretű, 20-30 éves tölgyfahordót jelentett) a lehető legkevesebb beavatkozással kivárni, míg megszületik a nagy bor.
Másokat is mestereimként tisztelek, nagyon sokat jelentettek – és sokat változatattak a hozzáállásomon – a Bussay Lászlóval készült rádióinterjúk, a személyes találkozások vele is, illetve Maurer Oszkárral vagy Fazekas Tiborral (aki a Somlói Apátsági Pince borásza).
Jópár zsebkendőnyi birtokon gazdálkodsz. Mekkora ez a terület pontosan?
A birtok – ha mindent hozzászámolok – jelenleg közel másfél hektár, de nyilván ez így nem mond semmit a tényleges művelésről, hiszen a terület egy része dudvával, bozóttal benőtt régi szőlő (amit apránként most próbálunk rendbe hozni), a völgymélyi részek gyümölcsfákkal vannak beültetve (s ez nem is fog változni, mivel itt nem érezné jól magát a szőlő), s a területek nagy része új telepítés vagy pótlás, ami pár éven belül fordul csak termőre. Jobb szeretem ezért azt mondani, közel háromezer tőkém van, s nagy része fiatal (egy-két éves, még nem termő) szőlőtő.
Nem lehet könnyű másfél hektárnyi szőlőt művelni. Ki segít mindebben?
A „birtok” egyelőre non-profit hobby-birtokként üzemel – ez leginkább azt jelenti, hogy a legtöbb munkát a családom és a barátaim segítségével végzem, a rendszeres növényvédelmet (ez a gyakorlatban a sorközök kaszálását és a permetezést jelenti) pedig kizárólag egyedül. A terület mérete most érte el azt a nagyságot, hogy ez egyre kevésbé kivitelezhető, előbb-utóbb valószínűleg fizetett segítségre lesz szükségem.
Milyen szőlőfajták vannak a birtokon? Hagyományos vagy kevéssé ismert szőlőfajták?
A fajtaválaszték érdekesen alakult. Eredetileg négy hungarikum fajtában gondolkodtam, a többi inkább csak kísérlet, mintegy hobbi. Alap fajtáknak szántam az Olaszrizlinget (ebből terem jelenleg a legtöbb), a Cserszegi fűszerest és a Furmintot, amit itt a Dunántúlon Szigeti néven termesztettek a régiek. Ezek mellé találtam egy hihetetlenül zamatos, a XX. század elején még igen elterjedt és kedvelt fajtát, a Szerémi zöldet, ami sajnos a tervgazdálkodási időszakban szinte teljesen kiveszett az országból. Ez a négy fajta az, amiből jelenleg a legtöbb tőkém van, bár a Szigeti és a Szerémi ültetvény még nem terem.
Ezek mellé szerettem volna – elsősorban a termésbiztonság miatt – (még) egy korai érésű, jó cukorgyűjtő fajtát. Azok a nálam tapasztaltabb borászok, akiktől tanácsot kértem, azt javasolták, oltsak át vagy ültessek pár (40-50) tőkét négy-öt fajtából, és így kísérletezzem ki, mi is lenne jó a mi vidékünkön. Így került a telepítésbe Sárfehér (nem az Izsáki, hanem a „Somlói” vagy „Öreg” Sárfehér, ami teljesen más fajta), ebből három különböző változat is, egy sor Mézes fehér, Kövérszőlő, Budai gohér, idén harminc tőke Hárslevelű és egy igazi különlegesség, valószínűleg egy kiveszettnek hitt régi magyar fajta, amit mi csak Rózsamálinak hívunk. Ezek nagy része még, sajnos, nem terem, pár évet várnunk kell rá, hogy mindet megkóstolhassuk. A fajtákról részletesebben a honlapomon írok.
Nagy Gábor Gabssy hitvallása:
Bizonyára mindenki ismeri a viccet Józsi bácsiról, aki sok ‘könyvet’ olvas a nap folyamán. Ezt a hasonlatot szeretném kölcsönvenni:
Nem törekszem nemzetközi irodalmi versenyek rangos helyezésére, sem irodalmi Nobel-díjat nem szeretnék kapni. Nincs szükségem a kiváló designért járó kiadói díjakra, sem a tipográfia mesterségét nem akarom forradalmasítani.
Olyan könyveket szeretnék csinálni, amit jó olvasni.
A kézműves borokról és magáról a medveborról folytatás jön hamarosan.
