A sakkozógép tükre

eretnek

Weiner Sennyey Tibor eddig megjelent kötetei szerint elsősorban költő, de irodalomtörténeti könyvet is jegyez Békássy Ferenc életművének összegyűjtésével és feldolgozásával, valamint az indonéz szigetvilág távoli kultúrájának interpretálásával is foglalkozott már esszékötetben és versfordításokban.

Ez a sokféle nyomvonal, a többirányú személyiség sejlik fel a fiatal művész első prózakötetében, ahol a kezdeti útkeresésnek megfelelően megjelennek az irodalmi elődök, mint Baudelaire és Poe, Rilke és Borges, Tagore és a családfában egyik asszony-ős barátnőjeként felfedezni vélt Czóbel Minka. Ami nem kevés, de ennél még sokkal szerteágazóbb a szerző irigylésre méltóan gazdag (képzelet)világa, ha hozzáadjuk a Pannóniából író római katonacsászárt, Marcus Auréliust, a nagy felfedezőt és kalandort, Marco Polo-t, az inkvizíció korában élő pap-felmenőt, Sennyey Lászlót, vagy Kempelen Farkast, a sakkozógép kiötlőjét. Mítoszok és rejtélyek, utazások nemcsak térben, hanem időben, erről szólnak ezek a tükörkép-történetek, melyek mindegyikében megtaláljuk az írót. Ahogy nagy festők odafestik magukat a képre, akár egy tömegjelenet mellékszereplőjeként, vagy központi alakként, mint Munkácsy, aki Krisztusként szerepel híres Golgota képén, úgy bújik bele a katona, a kalandor, vagy a fogoly Báthory Erzsébet szerepébe az író. Aki a prózaforma ellenére költő, és ily módon leginkább Rilkéhez hasonlít, legalábbis abban, hogy ezek a szövegek, szóljanak bármiről is, bárki hangján, költői prózák, abban az unikális értelemben, ahogy Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései, vagy a jelen kötetben parafrazeált Ének Rilke Kristóf kornétás szerelméről és haláláról.

A tizenkét elbeszélés meséje egymástól független, és több benne a szerepjáték, mint az egyéni megnyilatkozás, mégsem mondhatjuk, hogy utánzás lenne, akár az Így írtok ti jóravaló értelmében. Az elképzelt idő és személy egyszerre valóságos és költői, csodálkozunk és ámulunk, és megállunk az ilyen részeknél: „Minden egy tőről fakad, és ezer irányba nyílik szét, így tehát a mellettem heverő markomann, e daliás ellen is lényegében egy velem.” /Császár Pannóniában/ „A sziget borait már elkezdték szisztematikusan végigkóstolni, mindig csak keveset, mindig csak éppen megnedvesítették ajkukat, ami elég volt ahhoz, hogy szívük finomabban verjen, hamarabb oldódjon, s hogy a faragott fejek suttogását meghallják a templomok ormáról.” /Curzola szigetén/

A filológus-én jó borges-i tanítvány módjára lubickolhat ezekben a játékokban, ha elgondoljuk, létezhetnek-e Báthory Erzsébet ártatlanságát bizonyító levelek, ha Marcus Aurélius elmélkedéseinek 12. fejezetét Solvában, a mai Esztergom környékén írta, írhatott onnan levelet, Marco Polo a hasis okozta víziókról készíthetett leírást, ha tudósított annak létéről és alkalmazójáról, Hasszan-ibn-al-Szabbah sejkről, akit Hegyi Öregnek nevezett. Ki tudja, ezek után, hogy nem jelent-e meg az Ördög a Körúton az Oktogonnál, hogy mennyire valóság a vízió, vagy fordítva, milyen mértékben vízió a valóság? Nem értelmetlen kérdés ez a Mátrix időszámításán túl, és valóságos sci-fi az utolsó elbeszélés is. Kedvencünk pedig A hallgatógép, ami az embernek arról az időtlen igényéről szól, hogy meghallgassák, hogy odafigyeljenek rá, és ezáltal szeressék. Mindez egy találmány ötletébe ágyazva, de valójában tudjuk, a művész ezért alkot, ezért ír: „Mindenki szeretné elmondani, de még sokkalta jobban szeretné, hogy gondolatait, a kimondottak mögött megbújó kimondhatatlant megértsék.” Erről a kimondhatatlanról beszél végig Weiner Sennyey Tibor, és érteni véljük. De ki-ki döntse el maga, érti-e a kimondhatatlant, ami mégis a legszebb, s csak igazi költőknek sikerülhet kifejezni.