Falu háború után. A mezőn aknavájta kráterek, bombázott házak, sebesülten csellengő gazdátlan jószágok.
Az egyik épségben maradt utcában lakik a hatvanöt éves, pirospozsgás arcú Mihákiné. A púposhátú özvegy kilószámra vásárolja fel a hentesüzlet aprólékait és nyesedékeit. Macskákat tart a padláson.
(Fotó: Révai Sára)
Ha valami nem kedve szerint történik, az incidens után dühében még legalább öt percig hunyorog és civakodik magában.
Amikor elérkezik az etetés ideje, létrán mászik fel a félszáz padláslakóhoz.
– Mit bánom én, ha össze is szartok mindent, de szaporodjatok, és meg ne lógjatok valamilyen rafinált csellel itt nekem.
A szűkös hely ellenére paradicsomi állapotok uralkodnak odafenn. Tökéletes macskaidill; matracok, rongyok kuszaságában élnek, kedvükre sokasodhatnak
Mihákiné, férje spórolt vagyona révén – vagy ki tudja miért -, pompás anyagiakkal rendelkezik, nem koplal, televíziót néz esténként, és a néha odatévedő unokáját is mindig megajándékozza. A gyermek sohasem mehet le a szúrós vegyszerszagot árasztó pinceszobába.
Egy reggelen Mihákiné megeteti macskáit, ő is bekap néhány falatot, azután riadtan néz rá a faliórára.
– Jézusom, húsz perce ki kellett volna nyitnom!
Nyugtalanul vállára teríti saját kötésű kendőjét és kicsoszog az utcára nyíló, külön bejáratú üzlethez.
A boltocska kirakatában csodaszép, foltos, fehér és szürke prémkabátok pompáznak.{jcomments on}
