Búcsú az, amikor pörög a lánchinta, jár a sárkányvasút, köröz a csészealj, és a házak felé fordított hangfalak dübörgik a zenét, mindjárt szétdurrannak. Ahol nincs trafó, csatlakozó dugalj, oda nem mennek mutatványosok. Az ilyen helyen tartott búcsúk csöndesebbek. A kápolnába egyszerre tíznél többen nem férnek be, és le kell hajolni az ajtóban, hogy be ne verd a homlokod. Csak a gyerekek tudnak egyenes derékkal belépni. Teherautó jön, két iskolai padot hoz. Ahogy lerakják, letakarják hímzett terítővel, odatelepednek a citerások. A miséhez is ők muzsikálnak. Szinte mindenki ismer mindenkit. Az idegen búcsújáró azon tűnődik, mitől kellene elbúcsúznia.
(Fotó: Révai Sára)
Néma gyerek
Kerítés eleven, tüskés vesszőkből,
egyik karóján bádog kannafedél.
Inog, ha a szél erősebben fúj. Így
kellene hallgatnom az atya szavait.
Meséli, a közeli tanyában lakó család
mennyire kétségbeesett; hogy jön
a vihar, szegény gyerek meg sehol.
A padláson se találták, már
szólongatták is, pedig máskor nem
szokták, nem érdemes, úgyse tud
válaszolni, hiszen süketnéma a lelkem.
Itt, ahol állunk, mégis megtalálták.
Ezért építették ide ezt a kápolnát,
hátralévő idejükben mindvégig
erre kuporgatva, megmutatva nekünk
is, milyen az igazi, állhatatos hit, és,
főleg, a mértéktartó élet. Hát akkor,
gondolom, ég veled, üdvösség. Mert
én itt nem tudok mást, mint ismeretlenül
is sajnálni a szülőket azért a másfél
óráért. Erről az érzésről pedig épp most
mondatott ki, azon a hangon, amely, lehet,
tényleg csak engem irtóztat, és itt
mindenki mást eltölt, hogy mit sem ér.
