Kínosan pontos kezdés, elviselhető méretű, ugyanakkor meglehetősen vegyes összetételű tömeg: a tizenévesektől a negyvenesekig több korosztály képviselteti magát a Konyha zenekar második, Elmentek a szörnyek című lemezének bemutatóján, az A38 Hajón.
Négy év, két lemez, közepes ismertség a hazai alternatív szcénában – ez most a Konyha. A néhai Zöld Pardon programszervezőjeként, illetve Barabás Lőrinc, Harcsa Veronika, az Emil.Rulez!, az Erik Sumo Band, az Óriás és a Yonderboi menedzserként is tevékenykedő, valamint a Magashegyi Undergroundban is gitározó Szepesi Mátyás „saját” triójának első albuma, a Konyhanyelv helyenként nosztalgikusan rockos hangzású, máshol slágeres, házibulis attitűdje az új korongon is megmaradt.
Bár néhány friss szerzemény, az otthonkereső Lesz majd egyszer vagy a pacifista, a kirekesztettségről szóló, történelmi traumákat felvonultató Dupla skorpió mintha az érettség, vagy a megérni vágyás irányába mutatna, de a Vegyétek el a mobilom vagy A mama szemét című nóták ugyanabba a bulizós-csajozós-szakítós vonulatba tartoznak, mint az előző lemez koncertkedvence, a Kiskifli, vagy az albumról lemaradt, de most is eljátszott Alvópóló.
A Konyha tehát ügyesen adagolja az érzelmeket, felpörög és felpörget, amikor kell, hatásvadászatból épp annyit kapunk, amennyi az alternatív színtéren bőven belefér, egy kis iróniával és öniróniával, ötletes szövegekkel és jófajta zenével. A trió dobosa ezúttal is Badics Márk, basszusgitáron viszont egy új tag, Haller Dániel játszik. Én a magam részéről örülök, hogy a debütáló lemezről elhangzik a Nem a régi és a Feltörték a szíved, illetve halljuk még többek között a Pixelhibás című számot is (hoppá, megint egy albumról lemaradt dal!).
Ami viszont Magyarország egyik legkülönlegesebb koncerthelyszínén kissé kínosnak tűnik (vagy ha kevésbé vagyunk szigorúak, nevezhetjük bájosnak is), az a negyedórás közjáték, amikor Szepesi Matyi gitárja sehogy sem akar megszólalni. Ő persze profi módon megoldja, az amúgy is tábortüzes hangulatú dalok mellett ekkor halljuk akusztikus szólóverzióban a Kitakar című rock’n’rollt, és megtapasztaljuk, milyen az, amikor egy Lukács Lacit idéző tankcsapdás, üvöltözős felkonferálás előz meg egy lassú számot.
Összességében egy korrekt kis lemezbemutató koncertet kapunk, bár egy-egy dal esetében a színpad talán elbírna még néhány vendégzenészt, de lehet, hogy ez már csak rosszmájúság: a fáradhatatlan tudósító tudat alatt már érzi, hogy az influenza-szezon őt sem kímélte, és így nehéz felhőtlenül élvezni egy szombat esti bulit, még egy olyat is, ami tényleg a jobbak közé tartozik. De ez már végképp nem a zenekar hibája. Egy biztos, ezen az estén legalább tőlem nem kell elvenni a mobilom.
(Fotók: Tordai Márton – FÉLonline)
